Neta méltóan kiáll majd mindazon begyöpösödött, elavult normák ellen, melyeknek végre lejáróban az ideje, melyek meghatározzák, hogy nézhetsz ki, hogyan öltözködj vagy hogyan énekelj ahhoz, hogy szerethető légy.

Idén 63. alkalommal kerül megrendezésre a közkedvelt nemzetközi dalverseny, vagyis az Eurovision. Beharangozásképpen napok óta fenn keringenek az interneten a különböző országok által szerepelni küldött számok, melyeket ily módon jó előre nemcsak meghallgathatunk, de otthon egyedül pontozhatunk, ki-ki virtuálisan, vagy esetleg a maga által készített számos táblácskával. Tel-Avivban a műsor sugárzása évről évre várva várt est, sokan házibulit is szerveznek aznapra, ahol mindenki megjelenhet a legflitteresebb koktélruhájában és együtt izgulhat a többiekkel Izrael helyezéséért, miközben csoportosan lengetheti miniatűr zászlócskáját és énekelheti a reklámokban az az évi ügyeletes izraeli kishimnuszt újra és újra egymás kezét szorongatva, remegve, míg végre ki nem mondják a végső pontszámokat.

Jómagam kb. húsz évvel ezelőtt hallottam először a verseny létezéséről. Emlékszem, mit sem sejtve mentem reggel az iskolába a Holt-tenger melletti kisvárosban, alig értettem valamit héberül, mikor arra lettem figyelmes, hogy az osztályomban minden, már ott lévő gyerek a padok tetején állva énekli kórusban, hogy: “Viva la diiiiva, viva viktóóória… áfrodiiitáááááá….!!!”

Én, mint Pestről nemrég alijázott új tanuló, teljes megrökönyödéssel arra számítva, hogy perceken belül megérkezik a helyszínre egy felbőszült tanár és mindenkit kirúgnak, csendben tudakoltam, mi történik, amikor is végre valaki elmagyarázta részletesen és kristálytisztán: “Nem érted? Nyertünk!” Ezek után már jött is a cseppet sem felbőszült osztályfőnök, aki azonnal csatlakozott és dalra fakadt a többiekkel, majd átadta az osztályfőnöki órát az ünneplésnek.

Azóta engem is némileg megfertőzött az Eurovision-őrület, és ugyan házibulit nem szervezek, zászlócskákat nem lebegtetek, de előszeretettel tudakolom, melyik dalt küldjük, és milyen helyezést értünk el.

2018-ban, talán már ti is tudjátok, nem hétköznapi nótával fogunk versenybe szállni. Neta Barzilay, a 25 éves Hod Hasaron-i lány már megjelenésével sem mondható unalmasnak, na de mikor kinyitja a száját, végképp lehúzhatjuk az összes konvenciót.

Neta egy-két éve még ismeretlen személyiség volt Izrael közéletében. Kezdő énekesnőnek számított, a katonaságban a tengerészet kórusában szolgált, ami mindig ígéretes indulásnak számít. Esténként különböző fiatal zenekarokkal lépett fel, sokszor gázsi nélkül, más bandákkal kéz a kézben jammelve egy-egy dal erejéig. Tavaly, egészen véletlenül volt szerencsém élőben hallani egy Dizengoff Center melletti kis underground helyen. Előtte soha nem hallottam róla, igaz, nálam ez nem jelent semmit, mivel alig-alig járok az éjszakai életbe. Aznap este mégis ott voltam, és őszintén áldom azóta is azt az estet.

Mindenféle kis zenekar váltotta egymást a színpadon, jasst, bluest, valamint némi rockot játszva. A közönség vegyes korosztály, igaz, élvezte az előadást, de nem volt hisztérikusnak mondható. Senki sem vonaglott éppen a táncparketten eksztázisban, vagy őrjöngött a zenére. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, egy kb. 120 kilós alacsony, vágott szemű csaj megy fel a színpadra és veszi kezébe a mikrofont. Többen egymásra néztek, szemöldökök szöktek fel, vártuk, hogy mi lesz…. és akkor megszólalt a zene. Neta Barzilay, a csuklója köré tekerte mikrofonja zsinórját, feltette egyik mezítlábas lábát a mellette fekvő hangfalra, megfogta mini ruhácskája alsószoknyáját és bumm, énekelni kezdett. Egy perc sem telt el, az első elektronikus csapás után melyet a meglepődés váltott ki, mindenki tátott szájjal tapsolni, táncolni, hujjogatni kezdett. A közönség 100 százaléka megfeledkezett magáról és söréről, eszeveszetten ugrált. Neta 3-4 számot énekelt, meghatározhatatlan műfajban, olyan volt, mint csak ő és senki más. Hangja betöltötte a pince teljes tartományát, mikrofonra igazából nem is lett volna szüksége. Miközben énekelt, folyamatosan improvizált, járkált a zenészek között, gitár és dobszólókat inspirált, melyekkel együtt alkotott, hangjával, ott helyben. Magabiztos fellépése szögegyenest eltért minden megszokottól, a maga 150 centijével úgy viselte súlyát, mintha az a világ legtermészetesebb, nőiesebb és magától értetődően legszexibb adottsága lenne. Tomboltunk. Neta nekünk énekelt, értünk énekelt. Mindazokért, akik szégyenlősek, akik visszatartják. Mindazokért, akik jól neveltek, akik nem merik, mert nem illik, mert nem szép, mert nem lehet, mert nincs rá alkalom vagy lehetőség. Neta maga az önfeledt élet volt. Az az előadó, aki által pár percre minden néző felszabadul, önmaga lehet, bírálat és önbírálat nélkül. Megismételhetetlen, és mégis, majdnem minden este megismételő.

Ez után az este után cseppet sem lepett meg, sőt – köztünk szólva – inkább az ellenkezője lett volna furcsa számomra, ha nem ő nyeri meg az évi “Kit küldünk az Eurovízióra” országos, hónapokig futó izraeli országos versenyt. Nem tudom, máshol hogyan működik, Izraelben már évek óta lecserélte ez a verseny a Kohav noladot, azaz az itteni Csillag Születik-et. Itt nem csupán egy zsűri, hanem Izrael minden lakosa beleszólhat abba, ki megy Izraelt képviselni majd. Neta benevezett és minden televíziós fellépésével azt bizonyította: különleges és lélegzetelállító. Nem tudta senki megemészteni, viszont megszavazták. Még azok is, akik egyébként zártak az új iránt, akik szívesebben hallgatnának valamilyen mainstream zenét egy szép magas szőkétől, még azok is rá szavaztak. A zsűri persze egyből odavolt érte már a meghallgatásnál. Őszintén, az igazán nagy tehetségek ellen nincs védekezés, amikor valaki zseniális, azt még Kató néni a sarki fűszerboltból is valahogy megérzi. Zsigerből szavazták meg Netat, lesz ami lesz, őt küldjük, jeligével.

Nehány hét múlva pedig kijött a dal. Neta Eurovíziós dala. Én kezemet tördelve vártam, hogyan fogadja majd a közönség, pont mint mikor az ember saját gyermekét küldi ki a nagyvilágba, miközben reméli, mások is majd meglátják benne azt akit ő lát, felismerik majd mindazt a csodát, mely ott van, csak észre kell venni. Szerintünk legalábbis. Ki tudja… nehéz pártatlannak maradni, mikor elfogultak vagyunk.

Neta dala más, modern, ennél kevesebbet nem is vártam tőle. Nemcsak énekel, mindenféle kotkodácsoló hangokat ad ki, miközben azt dalolja: “Te buta fiú, én nem a te játékszered vagyok, én egy csodálatos teremtmény vagyok”. Ismerős? Nekem Kováts Kati ugrik be, “Én nem leszek sohasem a játékszered”. Ha jól tudom, mert arra nem emlékezhetek élőben, Kati azzal a dallal nyert…

Azt hogy Neta nyer-e majd, vagy hátul marad, nem kivánom megjósolni, viszont egyet tudok: Neta méltóan kiáll majd mindazon begyöpösödött, elavult normák ellen, melyeknek végre lejáróban az ideje, melyek meghatározzák, hogy nézhetsz ki, hogyan öltözködj vagy hogyan énekelj ahhoz, hogy szerethető légy. Neta maga az Izraeli zászló lesz egy estére, az az Izraeli zászló, mely büszkén jelképezi Izrael sokszínű, elfogadó és nem konvencionális voltát. Mi itt haladunk a korral. Mint minden évben. Sok sikert Neta, győzedelmeskedjünk a banális egyszínűség felett együtt!

Netta nyerte az idei Eurovíziót