A Savua HaSzefer, azaz a könyvhét, mint mindig, egybeesik a magyarországi Ünnepi Könyvhéttel. Izgatottan kezdtem keresni a neten, mert még az alapítási dátumok is közel megegyeznek: az izraeli könyvhetet 1926-ban rendezték meg először, az akkor még angol mandátumhoz tartozó Tel-Avivban, amíg a magyarországit 1927-ben. Meg kell hogy mondjam, kicsit csalódtam, mert szerettem volna magyar zsidó gyökereket fellelni a remélhetőleg nem véletlen egybeesés mögött, de az itteni könyvhét rendezvényét egy Oroszországból ideszármazott könyvkiadó megalapítója, Bracha Peli hozta létre, míg a magyarországit Supka Géza. Hiába is, az Oroszországból ideszármazott alapítónak biztosan nem voltak magyar kapcsolatai, míg Supka, életrajza alapján, nem volt zsidó. Viszont mindkettőjük élete már első látásra is nagyon izgalmasnak tűnik. Bracha Peli az akkori, “felvilágosultnak” számító világban is ritkaságszámba menően, nőként, könyvkiadót alapított új hazájában, héber nyelven. Supka Kazinczy és Eötvös József rokona, régész és történész, irodalmi lapok főszerkesztője volt. Unitárius vallású, és a szabadkőműves páholy nagymestere. A második világháború idején egy ellenállási szervezet vezetője. Valódi szürke eminenciás.
Az izraeli irodalommal nekem mint diszlexiásnak mindig ambivalens volt a viszonyom. Amíg a gyermekkoromban elsajátított magyar írást-olvasást sikerült saját hasznomra élvezetté és mindennapi szükségletemmé tennem, addig a felnőttként tanult héberrel ez nem volt így. Az írás és olvasás művelését képtelen voltam élvezni. A könyvesboltok fájdalommal töltöttek el, mindahányszor elmentem mellettük. És ha be is mentem, csalódottságom még annál mélyebb lett. Ilyen lehet a cukorbeteg számára a cukrászda, mely örök vágyak és beteljesíthetetlen kívánságok forrása. A könyvesbolt, mint a tudás almája, vágyaim almája, melybe lehetetlen beleharapnom.
Magyarországon mindig nagy izgalommal vártam az Ünnepi Könyvhetet, de itt Izraelben a könyv ünnepe az édenből, az írók és olvasók bennfentes világából való kitaszítottság érzetét hozta – megint a tudás hiányzott, melyet gyerekként már egyszer nagy nehezen megszereztem. És most ismét kitaszíttattam.
Ez a szívfájdalom mindaddig kísértett, míg meg nem találtam az Icastot, ezt az izraeli hangoskönyvek nagy választékát kínáló honlapot. Megtalálható ott az izraeli irodalom színe-java. Jelentős és kevésbé jelentős írók munkái színészek, néha a szerzők felolvasásában. A könyvek nemcsak megvásárolhatóak, letölthetőek, de szinte szimbolikus összegért, havi 39 sékelért tagságot váltva, korlátlan számban hallgathatóak is.
Az Icast segítségével ismét bebocsáttatást nyertem. A betűjeleket ódzkodva szavakká eszkábáló agyam tökéletesen fogta és értelmezte a felolvasva hallottakat. Azokat az írókat, könyveket kerestem, melyek az én általam is élt mindennnapokat írják le, életem visszhangját a kánonban. Annak a párhuzamát, amit én is élek. Egy plusz megvilágítást, mely más fényben, más oldalról, az új részletek által jobban értelmezhetővé teszi azt, amiben élek. Jó érzés volt ennek a banálisan egyszerű tudásnak a feltárása, hogy itt és most, együtt éljük azt, ami történik velünk, és ezt az “együttet” úgy hívják: izraeliség. Így hát ismételten “megleltem hazámat”, hol már most helytelenül írják nevemet “angolul”1 fölébem. Lehet, hogy ez az én új nevem, Gábi Pénibes. (“Ugye jól mondtam?”, kérdik bizonytalan, de kedves mosollyal arcukon.)
- Az izraeliek gyakran a latin betűs írást angolnak mondják, és ha kijavítod, hogy “loázit” (idegen, más írásmód), akkor a fejbiccentésnél is kisebb mozdulattal térnek napirendre e lényegtelen apróság felett. ↩
Festőművész
