Természetes határok

Ros Hanikra turistákkal - fotó: a szerző

A bakancsos izraeliek jól tudják, hogy északon, például a tengerparti, nyugati végeken is csodás tájakon lehet kirándulni. Eljött hát az ideje, hogy a ma még csak fotelből figyelő szépreményű turista is megtudja, mire számíthat, ha végre egyszer rászánja magát és nekivág.

Előttünk egész Észak-Izrael – fotó: a szerző

Kezdjük egy laza kis hegymászással, ha már lábunkon a bakancs. Menjünk fel kocsival a 8993-as mellékúton Ramat Adamit parkolójáig, aztán fittségünk függvényében járjuk végig az egyik kirándulóösvényt. Van ott olyan út, amit még kerekesszékkel, a nagymamás-nagypapás családi kirándulással is megejthetünk, és van profiknak szánt, hegymászóköteles túra is. Bármelyikbe vágunk bele, álljunk meg, és fényképezkedjünk egy nagyot a merész ívéről Keset, vagyis boltív barlangnak nevezett karsztjelenségnél. Hiszen ilyenből csak ez az egy van Izraelben.

A Keset szikla – fotó: a szerző

És a hegytetőn, a fantasztikus kilátásban nézzünk végig az ország északi felén, egészen Haifáig, sőt azon is túl. Ez a rész meglehetősen ritkán lakott, bőven vannak benne felfedezni való természetvédelmi területek, remélem mind jól felfedezzük, és meg is maradnak. Legalább itt a végeken nem építenek lakóparkokat az errefelé gazdagon tenyésző vaddisznók, borzok és szirti borzok élőhelyére.

Aztán ereszkedjünk le a másik, északi oldalán már Libanonban lévő hegyről, de azért maradjunk a határon. Látogassunk el Ros Hanikrára. A népszerű kirándulóhelyen álljunk be a sorba a lanovkához, ami levisz a barlangba, ahol manapság a helyről szóló filmecskét nézhetünk meg. Pedig nem is olyan régen, alig hetven éve még a Bejrútból Haifára tartó vonat járt benne.

Lanovka Ros Hanikránál – fotó: a szerző

Ez itt a libanoni és izraeli vidékek közti egyik történelmi határátkelő, állítólag már III. Tiglet Pileser asszír király is itt kelt át, hogy megleckéztesse és rabláncra fűzze Izrael földjének rakoncátlankodó, vagyis adófizetéssel késlekedő lakóit. Aztán Sennacherib asszír király, sőt még Nagy Sándor is éppen itt lépett át hadai élén a két területi egységet elválasztó hegyvidéken.

Északi tengerpart – fotó: a szerző

De számunkra mégiscsak a közelmúlt történelme a legizgalmasabb, pláne, hogy lábunk alatt még ma is látjuk a vasúti síneket, a brit mandátum korának egyik bizonyítékát. Itt természetes barlangokat vájtak ki a tenger hullámai, s a legnagyobb hőségben is kényelmesen nézelődhetünk, kinek is van kedve visszamenni a napra? És persze közben búslakodhatunk is, hogy ez a vonat már elment, és ki tudja, visszatér-e még valaha.

Barlangok Ros Hanikrán – fotó: a szerző

Szerencsére a parti sziklákon szirti borzok – az elefánt közeli evolúciós rokonai – tanyáznak, akik már csak kinézetükkel is elűzik lelkünkből a szomorúságot. De kit érdekelnek a gyakran tévedésből nyuszinak fordított safanok, alias szirti borzok? MÉG, MÉG, MÉG történelmet! – zúgja lelki szemeim előtt az Izraelinfót olvasó dühödt és kíváncsi tömeg, úgyhogy visszahajtunk Hanitához, az egykori kibuchoz.

Nem ám akármilyen kibuc ez, több dologról is híres. Először is itt született Mati Kaszpi, Izrael egyik legzseniálisabb muzsikusa, a mi mindig szomorú szemű zenebohócunk. Aztán itt élt neves félszemű tábornokunk, Mose Dajan is, eleinte még két szemmel, de végzetes akcióra indult innen 1941-ben, amely miatt aztán hátralévő életében a fekete kalózkötés viselésére kényszerült. Anno hatalmas csinnadrattával alapították tiltott időkben a kibucot a “torony és kerítés” módszerével, amikor a briteket kijátszva 1938. március 2-án éjszaka négyszáz lelkes cionista ott termett, hogy kijelölje a jövendő, és akkoriban csak álmaikban szereplő Izrael-ország északi határát.

A torony Hanitában – fotó: a szerző

Még, még, még üvölt tovább a tömeg, tehát ellátogatunk Achziv partjától a Kziv patak medrénél a Jad LeJad emlékműhöz. Ez a mandátum időszakának egy újabb, tragikus epizódjára, a Hidak éjszakájának egyik félresikerült robbantására emlékeztet. A Palmach tizennégy katonája esett itt el, köztük egy Kovács vezetéknevű is, amikor rosszkor és rosszul robbant fel a vasúti (igen, ugyanaz a vasút!) híd felrobbantásához hozott robbanószer.

Jad LeJad – fotó: a szerző

Itt nincsenek szirti borzok, de vigasztalhat bennünket, hogy noha az a csata elveszett, a háborút megnyerték a cionista ellenállók, és 1948-ban elmentek a britek, maguk mögött hagyva csapot-papot. Vagyis az egymással azóta sem dűlőre jutó, de sikeresen és sikeres  államot alapító zsidókat, és velük az arab kisebbséget. Akiknek éppen most próbálják a kormánypártok megmutatni, hogy hol is az ő “különleges” helyük a mi nagy közös narratívánkban.

Az egykori vasút nyomai – fotó: a szerző

Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…