A tavalyi Docaviv Nemzetközi Dokumentumfilm-fesztiválon mutatkozott be Iris Ben Moshe és Elad Cohen közös filmje, a Szeretetet jelelni (The Sign for Love). A filmről és a két rendező különleges alkotói kapcsolatáról beszélgettem Irisszel egy tel-avivi kávézóban.

Nagyon élveztem a filmet, Iris, mert számomra sok mindenről szól. De az olvasók kedvéért, akik még nem látták, foglald össze a sztoriját.

Örülök, hogy tetszett! Mivel az első dokumentumfilmemről van szó, számomra nagyon fontos a visszajelzés. A Szeretetet jelelni egy Elad nevű, siket fiatalemberről szól, aki egész életében kirekesztettnek érezte magát a hallók világából, a családjából is. Mikor Tel-Avivba költözik, és elkezdi keresni önmagát, a hovatartozását, találkozik a szintén siket Yaelivel, akivel a legjobb barátok lesznek. Idővel arra jutnak, hogy mivel mindketten a homoszexuális közösség részei, és nehezen találnak maguknak romantikus partnert, nem várnak tovább, és közösen fognak gyermekvállalásba.

Iris Ben Moshe – fotó: docaviv.com

Ez nem igazán hétköznapi döntés…

Elad és Yaeli eleinte biztosak benne, hogy a barátságuk elég erős ahhoz, hogy egy ilyen bonyolult helyzetet is problémamentesen kezeljenek – de a baba megszületésével hamar kiderül, hogy ez valóban nem egyszerű. Az út egyébként, amit bejárnak, nagyon hasonló minden újdonsült szülő útjához, nem feltétlenül a siketségükhez kötődik – az egyik így akarja, a másik úgy, nem mindig teljes az egyetértés. Amikor rájönnek, hogy a kapcsolatuk élettársi formában már nem működik, úgy döntenek, szétköltöznek, és megosztoznak majd Raz felügyeletén. Ez a megoldás végül sikeresnek is bizonyul, bár ez a filmben már nincs benne. Mint ahogy az sem, hogy Yaeli azóta már a második babáját várja, akinek a biológiai apja Elad új élettársa – akivel a film bemutatása után ismerkedett meg. Ettől még persze Elad is ugyanúgy apaszerepet fog majd betölteni az elsőszülött Raz életében, ahogy az (új) élettárs is. Ez egy alternatív, háromszög jellegű szülői közösség.

A film több témába is alaposan belekavar. A moziból kijövet gondoltam át, hogy ez a film nem a siketség témáját dolgozta fel, hanem annál sokkal többet. És ez számomra nagyon pozitív élmény volt.

Valóban, miközben alakul a családalapítás Yaelivel, a történetükkel párhuzamosan megjelenik a másik szál, Elad kapcsolata a saját családjával. Yaeli családja nagyon támogatja a sokak számára képtelennek tűnő ötletet, Elad családja annál kevésbé, főleg az apja kezeli őt nagyra nőtt gyerekként, aki alkalmatlan a gyereknevelésre. Elad kapcsolatát az apjával és a testvéreivel mindig is feszültségek terhelték, ezért a saját életének drasztikus változásait sem volt könnyű megosztania velük. Utólag már látjuk, hogy a filmkészítés folyamata gyógyító hatású lett a családon belüli viszonyokra. Ezt nagyon érdekes volt személyesen végigkísérnem, és a nézők is megtapasztalhatták a javulást a kapcsolatokban. Elad a film végére, számos, nagyon mélyre hatoló beszélgetés után rájön, nemcsak neki volt komoly probléma siketként felnőni egy halló családban, hanem a családja is megpróbáltatásokat élt át az ő fogyatékossága miatt.

Elad a film főszereplője és társrendezője egyben. Te hogyan kerültél a képbe, vagyis a csapatba?

Elsőéves voltam a film szakon a Telavivi Egyetemen, és mellette jelnyelvi tolmácsolással foglalkoztam. Eladdal úgy ismerkedtem meg, hogy egy fotós kurzust tolmácsoltam neki. Amikor kiderült számára, hogy filmes növendék vagyok, lázba jött, és elmesélte, hogy van egy csomó leforgatott anyaga, amit szeretne megmutatni, hátha össze tudok belőle vágni valamit. Így kezdtünk el együtt dolgozni a filmen, ami végül teljesen közös alkotás lett. Ennek azért is örülök különösen, mert korábban már gondolkoztam azon, hogy siketekkel csinálok filmet, de nem volt bátorságom egyedül belefogni. A róluk szóló dokumentumfilmeket mindig halló rendezők készítik, a siketség állapotát a fogyatékosság kontextusában tárgyalják.

Folyton arról szólnak, hogy milyen így élni, és sosem az élet más aspektusairól. Közben Elad és énköztem a barátság is elmélyült, és annak ellenére, hogy évekig költségvetés nélkül, pusztán szenvedélyből dolgoztunk a filmen, mindketten végig hittünk abban, hogy a sok munka végül megtérül majd, és fontos végigcsinálnunk. Érdekes még ebben a folyamatban, hogy Elad eleinte a siket közösségről kezdett forgatni, de miután megemlítette, hogy egyébként Yaelivel közös gyerekvállaláson gondolkoznak, megállítottam. Azt mondtam, hagyja abba a siket ismerősei videózását, és kezdjen saját magára koncentrálni. Szereztem neki egy olcsó videókamerát, és megmondtam, hogy minden alkalommal, amikor nem vagyok jelen, és valami fontos történik, nyomja meg a gombot és forgasson.

Így is történt?

Igen, Elad nagyon elszánt dokumentarista, a film egy részébe bevágtunk a fiatalkorából amatőr felvételeket, amiket otthon készített. Kivételes természetességgel nyilvánul meg a kamera előtt. Az egyik kedvenc jelenetemet úgy rögzítettük, hogy teljesen megfeledkezett a kamera jelenlétéről. Nekem mint barátjának mesélte el, hogy milyen nehéz neki a babához, Razhoz kötődnie. Mindenki azt hajtogatja, milyen fontos ez a kötődés, de ő ezt sokkal nehezebben éri el, mint gondolta volna. Közben még én is megfeledkeztem arról, hogy kamerát tartok a kezemben, és csak a vágószobában vettük észre a jelenet fontosságát és érzékenységét.

Hogyan fogadta a közönség a filmet, milyen visszhangja volt?

Többféle közönségről beszélhetünk. A halló nézők azt a meglepetést élték át, hogy nem hatott rájuk nyomasztóan a halmozottan hátrányos helyzetű főhős története, hanem kifejezetten pozitív volt az élmény, és a film kedvesen, humorosan boncolgat fontos társadalmi kérdéseket. Aztán vannak az apák, akik életükben először láttak az apaságról szóló olyan filmet, ami végre foglalkozik a ‘friss apa a szülés után’ témájával. A nem hallók pedig nagyon örültek egy olyan filmnek, ami végre nemcsak róluk beszél, hanem az ő nézőpontjukból is készült. Egyébként legtöbbjük siketként nőtt fel siket családban, és számukra még az is meglepetés volt, hogy egy olyan sorstársuk történetével találkoztak, aki halló családban nehezen tudott megnyilvánulni. Nagyon élvezzük azt, hogy a különböző embereket/nézőket a filmen belül különböző témák fogják meg, és nem csak a siketség állapotának aspektusaival foglalkoznak. Az erről szóló filmek után a néző általában elgondolkodva, és valószínűleg kissé lehangolva távozik a moziból. A Szeretet jele után viszont jó marad a hangulat, és kiegészül azzal a tudattal, hogy egy siketnek ugyanolyanok az igényei és a gondjai, mint a hallóknak – kapcsolatok, család, munka, szülővé válás. És még valami: a film megmutatja, hogy léteznek alternatív családformák, és hogy a gyerekek boldogságban cseperedhetnek föl a nem klasszikus papa–mama–gyerekek felállásban is. Ez nagyon fontos többlet.

Te személy szerint mit kaptál ettől a munkafolyamattól?

Először is nagyon fontos élmény volt, hogy a (tipikus) halló, heteroszexuális, kívülálló pozíciója helyett az intim barátságon alapuló dokumentarista szerepét tölthettem be. Ez lehetőséget adott arra, hogy ne kívülről-felülről bíráskodjak, miközben dokumentálom az életüket.

Az élmény megmásíthatatlan szenvedélyt váltott ki belőlem a dokumentumfilm-készítés iránt. Ez eddig is megvolt nálam, de azóta valahányszor játékfilmen gondolkozom, rájövök, hogy a való élet sokkal jobban vonz, ahogy mondják: a valóság minden képzeletet felülmúl. Néha, amikor előadom valakinek, hogy csináltam egy filmet egy halló családban felnőtt, siket, meleg srácról, aki egy leszbikus, szintén siket nővel közösen halló gyereket hoz világra, aztán szétköltöznek, majd a srác élettársával közösen, immár hárman a második gyereket tervezik – akkor a másik fél biztos benne, hogy csak fikciós mozifilmről lehet szó.

Nem utolsó sorban pedig, az Eladdal végzett közös munka óta sokkal könnyebb elfogadnom, megértenem az alternatív, nem megszokott élethelyzeteket. Nemcsak a siket életformáról beszélek, hanem a különböző identitásokról, különböző családfelállásokról, kapcsolatokról. Nem mintha Elad megismerése előtt semmit sem tudtam volna a siketek vagy a melegek közösségről. De az nagyon különleges, amikor ennyire szorosan, velük együtt élek meg élethelyzeteket, és válok a mindennapjaik részévé. A célom az volt, hogy ezt osszam meg a közönséggel.

Saját tapasztalatból elmondhatom, hogy ez sikerült is. Elad személyisége kivételes hitelességű, magával ragadóan mesél családról, kapcsolatokról, gyermekkorról és a szülői létről. A filmet az elmúlt évben világszerte számos fesztiválon mutatták be, Izraelben mostanában a HOT csatornán, valamint országszerte különböző vetítéseken lehet megnézni. Ezekről a film Facebook-oldalán található információ.

A film a Hot8 és a New Foundation for Cinema and Television támogatásával jött létre.

Megjelent az Új Kelet újság 2018. augusztusi számában.

Videográfus és filmes Tel-Avivban
lucaseres.com