Álmodtam - Grafika: Fenyves Gabriella

Yisroel Shtern (1894–1945)

A két világháború közti időszakban az európai jiddis nyelvű lakosság számát 16-17 millió körülire becsülték. Shetrn az egyik legfontosabb jiddis nyelvű költője ennek a kornak.

1917-ben, 23 évesen érkezik Varsóba és már 1924-re komoly ismertségre tesz szert a Tavasz a Kórházban című nagysikerű és a kritikák által is magasztal költeménye révén. Két évvel később, Koronák a jiddis irodalom dicsőítésére című tanulmányával mint esszéista is megalapozza hírnevét. Írásai hetente jelennek meg a Literarishe Bleter, jeles jiddis nyelvű irodalmi magazin oldalain, nagyon sok esetben címoldalán, olyan írók társaságában, mint I. I. Singer és testvére, az 1978-as Nobel Díjas Bashevis Singer. A második világháború végén eltűnik, a feltételezések szerint vagy a varsói gettóban halt éhen, vagy a Treblinka-i haláltáborban ölték meg.

Halála után, 1955-ben New York-ban adták ki első válogatás kötetét. Shtern – bár élete végéig megőrizte és ápolta Yeshiva nyelvezetét és világképét – tájékozott volt korának európai és észak-amerikai irodalmában is (feltehetően lengyel és jiddis tolmácsolásban jutottak ezek el hozzá), és egyike volt az igen kevés jiddis nyelvű írónak, akit a szekularizálódott I.L.Peretz és köre ugyanúgy elfogadott és nagyra tartott, mint a tradicionális írók, köztük Hillel Zeitlin. Mindez jól tükrözi Shtern egyéniségét, aki politikai párthoz sosem kötődött, s aki a Tlomackie 13-nak – a világi zsidó írók klubjának – ugyanúgy közismert alakja volt, mint a Bratslav-i Haszidok imaházáé.

 

Álmodtam

Álmodtam ezen az éjjelen:
Beteg erdőben bolyongtam,
vak fák közt, mik oly
dühödten rázták magukat, hogy
egyetlen levél rajtuk nem maradt
míg a sötét ösvényeken
a szelek suttogtak sejtelmesen:
Egyszer, egyszer, több mint ötven éve,
egyszer, egyszer vagy
háromszázötven éve
egy település volt itt;
földje fekete
ege kék és fehér,
nyara – arany, tele – hófehér.
Nap-király koronázta paradicsom volt a napja,
s csillagai halkan énekeltek minden éjszaka.
De egy sejtelmes, vészes álom jött
ráncosra váltva a homlokokat,
s az emberek
megbetegedtek, és betegen rohanni kezdtek,
keresve, keresve…kutatva…
szűzfehér világuk száradt, fonnyadozott,
madár vigasztalta őket – de szava hozzájuk el nem jutott,
virág kedveskedett nekik – de nem hallották a gyengéd hangot
és rohantak és csak rohantak
betegen, betegen, keresve, kutatva,
de amit találtak se láttak,
szemüket könny takarta.

Aztán, egy vörösbe hajló estén,
mikor a föld és az ég utolsó görcseivel
vért lökött a tájra,
az égre sikoltottak:

Uram, meddig tart még? Mennyi még?
Sok ezer évnyi átkot hurcolunk
Uram, kimerültek vagyunk.
Te hetedik mennyországi ágyadon pihensz,
békédben gyönyörödet leled,
füled panaszunkra süket lett
s kineveted ki vándorútra kelt…

A nap felizzik, majd kioltja magát,
évek jönnek s évek múlnak el
de mozdulatlan marad,
éjen s nappalon át.
Büntetés lett sorsuk:
az öregekből fa lett,
a fiatalokból cserjeágak,
vékonyak, feketék,
s együtt belőlük lett egy új erdőség.

És éjfélkor,
az ég elsötétül szégyenében,
emlékek szaggatják a látóhatárt
a csillagok siránkoznak a felhők védelmében,
s fájdalmukban bele-belezuhannak
itt-ott egy megfáradt folyóba…
Aztán az erdő remegni kezd,
ahogy a tél szíve reszket
vacogva sötétben, hóban
mikor a lélek elhagyja
az árokban megfagyott testet
némán, hangtalan…
sötét gondolatai
ágba gabalyodnak,
az élet megzavarodva ütődik
fatörzsbe fatörzs után
s sok-ezeréves rontó szellemek
csörögnek, zörögnek minden éjszakán.

˜˜˜

Lecsuktad a szemed

Lecsuktad a szemed
és alszol
és álmodsz
és álmodsz
messze, messze
a száraz vörös szemeken túl
a szégyen vigasztalhatatlan könnyein túl
a régi, sok-nemzedéknyi fájdalmakon túl
a fiatal, robbanékonyan fiatal dühön túl
messze, messze
az utolsó pislákoló szikráig
melyet tehetetlen akarata ellenére
sodortak a tisztátalan szelek
a Tóra fehér pergamen-lapjáig
és porig égett a hely
a két testvér helye:
Tűzé és Vallásé…
és önmagát is elemészti velük…
messze, messze
a zsinagóga tört ablakának
utolsó szilánkjáig,
vonattal az utolsó állomásig
valahová –
ők néznek, látnak,
de nem szólnak semmit
arról ki ott áll mellettük,
ki agyonszúrt egy zsidót…
Te elmentél,
fiatalon elmentél,
kimerülten mentél;
és fekszel
kemény kőágyadon
és fájdalmad nem engedi
hogy megemeld szemhéjad;
így szemed csukva marad
és álmodsz
és álmodsz
fehér, vakító fehér világokról,
és kék, kék világokról
bennük, középen a „hét csillagról”,
míg mi,
mi körberohanjuk a világot
a szomorú órát kutatva…
keresve egy csillagot az éjszakában –
de sötét van, nagyon sötét;
Hol ágaznak el az utak?
Nagy álmodozók kis gyermekei,
kis gyermekek az utakon…
és rohanva, időnként
(itt-ott, mikor az éj különösen fekete)
nekiütközünk kemény kőágyadnak.
Béna mozdulatlanságban állunk,
némán bámulva
félig nyílt szemhéjadat,
félcsukott szemedet;
állunk és hallgatjuk
ahogy könnyes álmodban motyogsz:
a népem…
a népem…

˜˜˜

 

Filmrendező, producer, író, fordító

CV