Terhes vagyok – újságolom édesanyámnak szkájpon az örömhírt. Álmélkodik, örül, gratulál, megkérdezi, hogy mikorra vagyok kiírva. Pár óra múlva hív vissza – megvette a repjegyet (erről pont nem beszéltünk), jön három hétre (erről meg pláne nem), elfér majd ő a leüvegezett-triszimezett teraszon, ne aggódjunk.

Ezen nem aggódunk – azon már kicsit jobban, hogy a gyerek megszülessen a két repjegy adta időpont között, lehetőleg a kiírt napon – vagy korábban, ha igazán rendes. Az orvosok is támogatják a korai felbukkanást, amúgy császárral fenyegetnek.

Anya landol, kimegyünk elé a reptérre, eltörpül a bőröndje mellett – beleférne ő is, de még én is – kilenchónapos terhesen. Van benne ajándék a kétévesnek, a még meg nem születettnek, a férjemnek, a kutyának – és persze nekem. Nagy lelkesedésében egy pár ruhát még a sajátjai közül is berakott, hogy azok majd biztos jók lesznek rám a szülés utáni kellemetlen átmeneti (10-15 éves) időszakra, amikor még nem térek vissza teljesen korábbi vonalaimhoz.

Aztán nekiindul, mint valami trópusi ciklon, végigmegy a házon – de utána rend marad a káosz helyett, megleli az általam kegyesen elfeledett zugokat, ahol áll a többéves por és kosz és megsemmisít mindent, amit nem odavalónak ítél. A második napon felmászik a bojdemhez – a konyhaszékre rárakja a gyerek kisszékét – majd egy óra múlva bejelenti, hogy megtelt. Hogy mivel, azt már nem tudjuk meg soha – mi nem szoktunk felmászni a bojdemhez.

Harmadnap javaslattal áll elő – rendezzük át a hálószobát, hogy jobban elférjen a bölcső. Mi kedvesen lebeszéljük, jó ez úgy, ahogy van, meg szeretjük is úgy, meg ki akar ágyat tologatni. Úgyhogy negyednapra átrendezi a hálószobát – viszont sajnos tényleg jobb úgy, a fene egye meg.

A kiírt dátumig meg sem áll. Főz, takarít, rendez és átalakít. Lebont és felépít. Nem hagy dolgozni, el kell vinnem virágot venni, mert az ablakba kell virág, mert most olyan üres. Naponta kétszer kell majd locsolni, egy teli üveggel mindegyik ládát – de nem ám naponta egyszer két üveggel. Az úgy nem jó, ígérjem meg.

Én megígérek mindent. Terhességem negyvenedik hetének ködéből nézem, ahogy egy párhuzamos, sokkal gyorsabb dimenzióban létezik, seper, mosogat, rendez.

Aztán eljön a kiírt dátum, gyerek meg sehol. A méhszájamat mintha nem értesítették volna a terhességről. Anya gépe egy hét múlva megy. A feszültség minden egyes nappal nő. Az orvosok is kint akarják már látni a gyereket, kórházak között futkosok, tárgyalok, hogy minél későbbi időpontra írják ki a császárt.

Anyának addigra nem marad több dolga. A mélyhűtő teli, a lakás ragyog, a tárgyainkat nem találjuk. Az asztalnál ül álló nap és szorong. Szorong, mert szülünk, szorong, mert az orvosok császárt akarnak, szorong, hogy nem szülök meg most már talán soha. Arról beszél, hogy nem is olyan rossz dolog az a császár, szedjük már ki azt a gyereket, hát nem is fogja látni.

Aztán addig szorong, amíg egyszercsak elfolyik a magzatvíz, a gyerek meg megszületik becsülettel, három nappal azelőtt, hogy anyának mennie kell. Férjem aznap viszi ki a reptérre, amikor minket hazaeresztenek a kórházból – a teli hűtőhöz, a csillogó-villogó lakásba, ahol a bútorok java már nem ott van, ahol három hete volt. Ahol a bojdem bendője elnyelte az anya által haszontalannak ítélt tárgyaink többségét.

Délután hív szkájpon. Megnézi az új unokát és a régit, kicsit szomorú, kicsit boldog – hiányzott már az otthon is. És lelkemre köti, még egyszer, ötvenedszerre is, hogy naponta kétszer locsolom meg a levendulákat, és hogy naponta hívjuk. Az előbbit kicsit nehézkesebben teljesítem – az utóbbit szinte automatikusan, naponta többször is beszélünk.

– Anyu, a piros trikó hol van?
– 
Talán a bojdemben?
– Rendben. Majd hívlak még később a szoknyám miatt.
– 
Rendben szívem, puszilom a babákat.

Anya csak egy van.