Ki-ki a maga keresztjét - fotó: a szerző

Jézus számára a Via Dolorosa, a szenvedés útja elfogatása után már Kajafás házában megkezdődött, indítsuk hát onnan mai turista hetiszakaszunkat. Illetve a hagyomány szerint annak helyén álló Peter in Gallicantu templomból, annak is a pincéjéből. A keresztény hit szerint ugyanis ott tartották fogva és faggatták Jézust, és ott tagadta meg Péter háromszor, még mielőtt a kakas kétszer megszólalt. A régészek ugyanezen a szent helyen inkább egy egykori istállót vélnek beazonosítani, de a hívők a rögtönzött fogdát látják a sziklafalak közé, és szívük joga, ha már oly sok ezer kilométert megtettek Jézus nyomainak követéséért.

Istálló-börtön – fotó: a szerző

Ha megnéztük a templomot, akkor menjünk lefelé az óváros falai mentén, majd fölfelé egészen az Oroszlános kapuig, és ott kezdjük meg a tizennégy stáció, a kálvária megjárását. A világért sem szeretnék illúzióromboló lenni (igen, sok ezer kilométer, hit, és a zarándokok tisztelete), de a történeti hűség kedvéért mégis csak meg kell jegyeznem, hogy a 14 stáció és a kálváriajárás hagyománya Európában született meg a katolikus egyházban, s a középkorban több útvonalon is járták Jeruzsálemben, míg a 19. századra kikristályosodtak a mai helyszínek, s megépültek a mai állomások.

Be az Oroszlános kapun – fotó: a szerző

De vissza az óvárosba, ott is értelemszerűen az első stációhoz. A katolikus hagyomány szerint itt, a praetorium nevű törvényhozó teremben született meg Pontius Pilatus ítélete a keresztre feszítésről. Helyszínnek az Antonius-erődöt tekintik a Templomhegy északnyugati csücskénél, ahol ma az al-Omaria muszlim általános iskola áll. Sajnos többnyire folyik a tanítás és megközelíthetetlen, amúgy sincs benne sok látnivaló, de délutánonként meg pénteken be lehet lesni. Már megint bujkál bennem a kisördög, tehát halkan megjegyzem, hogy a friss történeti meg régészeti kutatások inkább a Jaffa-kapuhoz, ott is valószínűleg a mai rendőrség helyére teszik Heródes palotáját, ahol akkoriban Pilatus lakott és ítélkezett, persze csakis a történeti források szerint. A régészet meg a tudományosság iránt fogékonyabb protestánsok közül ezért sokan inkább onnan indítják a Via Dolorosa megjárását, ami amúgy is csak katolikus szokás, úgyhogy fátylat reá.

Első stáció, arab iskola udvara – fotó: a szerző

Szóval vissza a hagyomány szerinti helyhez, jöjjünk le visszafelé az iskolához vezető lépcsőn, és menjünk át a túloldalra. Igen, máris a második stációnál vagyunk. Itt rögtön két templom is épült, jobbra a Megostorozás, latinul a Flagelláció kápolnája, balra pedig az Elítélés temploma, ahol Jézusnak a vállára kellett vennie a keresztet, miután Barabás helyett őt választotta a tömeg. A bal oldali templom szokás szerint Antonio Barluzzi alkotása, s különösen ajánlom a művészet iránt fogékony zarándokok figyelmébe az oltár feletti freskót, ahol a töviskoszorú virágokká válik.

Virág lesz a tövisekből – fotó: a szerző

A baloldali templomban viszont inkább a padlót nézzük, a jobb oldalon ugyanis beépítették a Hadriánus császár korában újjáépített fake Jeruzsálem, vagyis Aelia Capitolina egyik fórumának köveit, mert az Antonius-erődnek vélték. Azóta kiderült, hogy az erőd jóval kisebb volt, és véget ért a mai Via Dolorosa utcánál, és a második stáció mindkét temploma az erődöt megerősítő árokban található, azért kell lépcsőkön lefelé menni az utca szintjéről. De ettől még szépek, és ha hitetlen kutyák vagyunk, ezen a szent helyen pl. elolvashatjuk Karinthy novelláját is Barabás választásáról és a tömeglélektanról (mely aktuálisabb, mint valaha, lásd az Izraelinfo internetes fórumát).

Mondd, te kit választanál? Legyen szabad Barabás? – fotó: a szerző

Menjünk vissza az utcára, és haladjunk a következő stáció felé. Út közben megcsodálhatjuk az Ecce Homo ívet. Itt sajnos a hagyományt megint le kell választanunk a száraz régészeti tudásról, mely szerint ez bizony Hadrianus diadalíve középső kapujának megmaradt része, s Jézus halála után bő száz évvel épült. Ha bemegyünk a jobb oldalon a Notre Dame de Sion-nővérek zárdájába, a diadalív egyik oldalkapuját is megtekinthetjük.

Hadrianus diadalívének oldalsó kapuja újrahasznosítva – fotó: a szerző

Haladjunk tovább a sarokig, jobbra az Austrian Hospice – ahová most nem megyünk be, csak ha vérünkben veszedelmesen leesett a koffeinszint, és igazi bécsi kávéra vágyunk az óváros muszlim dzsumbujának közepén. Egyéb esetekben balra fordulunk, és pár méter után már látjuk is a harmadik stációt, ahol Jézus először esett el a kereszttel. Ez az örményeké, s mellette a negyedik stáció temploma is, ahol Máriával, édesanyjával találkozott. A templom kriptájában itt megnézhetjük Mária bizánci kori szandálmaradványát is.

Szandálnyom a kriptában – fotó: a szerző

Vissza az utcára, s a következő sarkon Cirenei Simon ferences kápolnája vár ránk, s a falon Jézus keze nyoma a kövön.

Jézus nyomában – fotó: a szerző

Itt Simon átvette a keresztet Jézustól és vitte tovább, mégpedig jobbra fölfelé a lépcsős utcán, legalábbis manapság. De aztán ismét Jézus vitte a hatodik stációhoz, ahol Veronika megtörölte kendőjével arcát. A kendő megőrizte Jézus arcvonásait, a Vatikánban van, de nincs kiállítva. Ez az egyszerűségében is megrendítő kápolna a görög katolikusoké, és naná, hogy ez is Antonio Barluzzi.

Veronika kápolnája – fotó: a szerző

Az utca végén szemben beleütközünk a második megbotlás emlékét hirdető hetedik stációba, ami szintén a ferenceseké. Valamikor – éppen Jézus, vagyis Heródes idejében – a mai bazár utcáján városfal futott, vagyis itt lépett ki a városból, hiszen a keresztre feszítések és a temetkezés zsidó hagyomány szerint eleve csakis a várfalakon kívül történhetett. Itt nagy a kísértés, hogy jobbra forduljunk, ahol 300 méter után a város legjobb palesztin knáfe cukrászdáját találhatnánk, de nem, kemények vagyunk, balra fordulunk, és az első utcán felmegyünk a nyolcadik stációhoz.

Alig lehet észrevenni a falban lévő keresztet, ahol a hagyomány szerint Jeruzsálem asszonyai Jézus szenvedése láttán könnyekre fakadtak.

A nyolcadik stáció – fotó: a szerző

Vissza a hetedik stáció felé, és egy utcával később ismét jobbra felfelé, amíg csak el nem jutunk a kilencedik stációhoz, a harmadik elesés helyéhez, amit könnyen elszalaszthatnánk, ha gondosan nem mutatnám meg itt a képét.

A sarokban az oszloptöredék a kilencedik stáció – fotó: a szerző

Innen már a Szent Sír Bazilikában folytatjuk utunkat, mert a további állomások ott vannak. A tizedikhez menjünk fel jobbra a bejáratnál a meredek lépcsőn a Golgota felé. A jobb oldalon egy ablakon leshetünk be a kápolnába, ahol a tizedik stáció található, Jézus levetkőztetésének helye.

A tizedik mindig zárva, de beleshetünk – fotó: a szerző

Egy másik kápolnafélében állunk, ez is ferences, és a hagyomány szerint ez a tizenegyedik stáció, ahol a keresztre feszítették, a szögeket beverték. Szemben egy freskó meséli el a történetet, jobbra pedig egy másik falfestmény (Barluzzi-féle kápolnában járunk) Izsák majdnem-feláldozását mutatja, Jézus történetének előképét.

A szögek beverése – fotó: a szerző

A tizenkettedik stáció maga a keresztre feszítés helye, ahol – sajnos általában hosszú sorban állás után – letérdelve meg is érinthetjük azt a sziklát, ahol a hagyomány szerint a kereszt állt. Ez a kápolna a görög ortodoxok, vagyis Bizánc folytatóinak felügyelete alatt áll. Aki nem akar sorban állni, az jöjjön reggel nyolckor, tapasztalatom szerint olyankor sehol semmi sor, mindent meg lehet érinteni tömegnyomor és tülekedés nélkül.

Itt állt a kereszt – fotó: a szerző

A tizenharmadik állomás Máriára emlékeztet, aki karjaiba vette a keresztről halála után leszedett Jézust. Ezt a Golgotán a kereszttől jobbra egy üvegvitrinbe rejtett Mária-szobor jelzi, a Vatikáné, illetve a ferenceseké.

Mária szobra a tizenharmadik – fotó: a szerző

Az utolsó, a tizennegyedik stációhoz, a Szent Sírhoz, a feltámadás helyszínéhez ereszkedjünk le óvatosan a csúszós lépcsőn, és haladjunk el a márványlap mellett, ahol a hagyomány szerint olajjal lekenték, majd bebalzsamozták temetése előtt.

Itt balzsamozták – fotó: a szerző

Utána a közeli sziklasírba helyezték, a mai Aedicula, Jézus Sírkápolnája helyén. Ha van időnk legalább egy órát sorban állni, akkor várjuk ki, hogy bejussunk, és megérinthetjük a márványlapot, ahol a hagyomány szerint feltámadása előtt feküdt.

Belesünk az Aediculába – fotó: a szerző

Most, hogy végigjártuk a stációkat, lessünk be az Aedicula mögött egy kicsiny kápolnába, ami szégyenszemre a legelhanyagoltabb az egész csodálatos templomban. Ez a szíriai egyházé, de vitatkoznak rajta a koptokkal, és egyik eklézsia sem a gazdagságáról híres, ami magyarázhatja állapotát. De sebaj, ha leguggolunk, akkor bepillanthatunk egy igazi sziklasírba, ami a régészek szerint nagyjából Jézus korabeli, és mindössze olyan húsz méterre van az Aediculától.

Igazi sziklasír – fotó: a szerző

Tény, hogy bizony éppen ezen a vidéken, a városfalakon kívül kétezer éve zsidó temetkezési barlangok voltak. És a több ezer éves történelemnek, sőt a világtörténelemnek a szinte kézzel tapintható jelenléte itt bizony még egy olyan ateista kutya szívét is megdobogtatja, mint amilyen én vagyok.

Az Aedicula – fotó: a szerző

Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…