A tisztviselők parkja Ros Pinában - fotó: a szerző

Mai hetiszakaszunk helyszínei a felszínen idillinek tűnnek: halacskás tavacska, vándormadarak hada zsibong a Hula-völgyben, s Szentendre szépségű hegyi falu üde levegőjét szívjuk. De amikor kicsit közelebb megyünk, akkor patakokban folyó vért, könnyeket és szenvedést látunk mindenütt. Izrael földjének ezen szegletén különösen mostoha, hányatott sors jutott nemcsak az embereknek, de még a csak itt honos, élőhelye tönkretétele után kihalt, de aztán újra-felfedezett színes Hula békának is.

A híres bajszos halak a Hula tóban – fotó: a szerző

Induljunk a festői Ros Pinából (igen, így hívják, héberül pina sarkot jelent, írhatjuk akár két n-nel is, ha az megnyugtatja kedves Olvasóinkat, ros pina így együtt alappillért jelent). Az a legjobb, ha már csak a kilátás végett is felmászunk majdnem a hegy tetejére, a Nimród kilátóba. Nimród Szegev 2006-ban, a második libanoni háborúban esett el, és édesapja máig nem tudta kiheverni elsőszülöttjének halálát. Ahogy ő maga előre megjósolta, felrobbantották a tankját.

Hezi Szegev fia emlékművével – fotó: a szerző

Valószínűleg alig volt földi maradvány a katonai pompával eltemetett koporsóban; édesapja nem a temetőbe jár, úgy gondolja, ott nincs mit keresnie, hanem egy kanadai milliárdos segítségével felépítette a kilátót a tankban elesett négy katona emlékére. Szemben a Golán-fennsík, balra a Hermon hegye, előttünk a Hula-völgy. Csodálatos táj, csak ne fojtogatna a sírás Nimród történetétől.

Mind a négyen a tankban vesztek – fotó: a szerző

Egy utcával lejjebb már az első alija Romániából érkezett honfoglaló zsidóinak 1882-ben felépített falvacskájában sétálhatunk, a modern újratelepedők első falvában. Nem ők voltak az elsők, négy évvel előttük Cfátról ideköltözött egy csoport, akiknek ősei már a spanyol kiűzetés után Izrael földjét választották, de a három évig tartó aszályban elúszott minden vagyonuk, visszaadták a földet a hegytetőn élő Dzsauna falu arab lakóinak, majd behúzott  farokkal visszaköltöztek Cfátra.

Ros Pina Szentendrére hajazó hangulata – fotó: a szerző

A romániai zsidók – főként Galacból – újra megpróbálták, és nekik nem volt hová visszamenni. Leszármazottaik egy része máig kitart ezen a vidéken. Nekik se ment könnyen, de Edmond James de Rothschild báró a segítségükre sietett, zsinagógát épített nekik, és pénzt, fizetést  adott a munkájukért. Mindennel próbálkoztak a selyemhernyótól a parfümkészítésig és a szőlőművelésig, miközben a völgyben a Hula-mocsárból folyamatosan támadtak a maláriaszúnyogok.

A plafont nézzük – fotó: a szerző

A zsinagógában vessünk egy pillantást a szépséges, igen naivul égnek kipingált famennyezetre. A fa ugyanis a Romániából jött ősújhazába költözők hajójának deszkájából származott, ami több szempontból egyszerre volt praktikus, és így utólag még tanulságos is: egyrészt a drága fát jól megspórolták, nem kellett újat venni, másrészt le is zárták vele kétezer éves vándorlásukat. Hajójuk beépítésével jelezték, hogy innen már nincs visszaút, itt élned-halnod kell.

Tanítólakás és iskola – fotó: a szerző

Eleinte a malária miatt főleg haltak. Voltak családok, melyek 6-8 gyermeket temettek el, de következő állomásunkon, Jeszud Hamaala faluban még ennél is rettenetesebb volt a helyzet, ott az egyik házaspár tizennégy gyermekéből tizenhármat volt kénytelen eltemetni a malária miatt. De ott maradtak és kitartottak, úgyhogy nem értem, mit csodálkoznak Európában, amikor manapság meg se kottyan nekünk néhány száz gázai rakéta.

Az Izraelben ritka szép, régi zsinagóga után csodáljuk meg a szemközti kétemeletes épületet, az Alter Schwartz hotelt. Ez volt Galilea első szállodája, tulajdonosai Jigál Alon hadvezér-politikus nagyszülei voltak. Legnevesebb vendége maga a híres Kook rabbi volt, aki Jeruzsálemből jött errefelé országjárásra, hogy jobb belátásra térítse a második alija bizony olykor-olykor merészen vallástalan tagjait.

Ros Pina – fotó: a szerző

Szemben pedig rögtön a Wilkomitz ház, a tanító otthona, ahol a nagyszoba egyben iskolaként is funkcionált. Itt tanították Izraelben – és talán a világon – elsőként élő héber nyelven beszélni a nebulókat: nemcsak olvasni a Bibliát, hanem a jeruzsálemi Ben Jehuda nyelvújításának köszönhetően rögtön csacsogni is ezen a furcsa jegyekkel írt ókori nyelven.

Ha tovább megyünk lefelé az utcácskán, Gideon Mer házába ütközünk. A Litvániából jött tudós ember itt kísérletezett igen sikeresen a malária ellenszerievel, s a jeruzsálemi Héber Egyetem neves tudósával, Iszrael Klingerrel közösen le is győzték a huszadik század közepére Izraelben ezt a kórt. Sétáljunk tovább lefelé, és csodáljuk meg a tisztviselők parkjának romjait. Egykor itt korzózott az Európából jött úri közönség, de ma már senki sem érti, hogy miért kéne egy kertbe vonulnia új ruháját mutogatni, amikor ott a pláza a falu végén légkondival.

Eddig is sokat szenvedtek eleink, de ez még mind semmi ahhoz képest, amit a Hula-völgyben lévő Jeszud Hamaala falu lakói álltak ki. Ok, ma ez egy ilyen nap, nem hulla, hanem Hula.

Jeszud Hamaala, hulltak, mint a legyek – fotó: a szerző

Ide is kelet-európaiak, köztük egy szubbotnyik család költöztek már a 19. század végén, hogy két kezük munkájával termeljék meg betevő falatjukat. Sajnos a Hula-tó akkoriban igen mocsaras volt és telis de teli volt maláriaszúnyoggal. Azt mesélik a falu öregjei, hogy a lovak maguktól mindig az orvoshoz baktattak, mert annyit jártak oda gazdáikkal. Sajnos a lengyel-orosz első lakók nem nagyon értettek a föld túrásához, cipészek, szabók, órások voltak régi hazájukban, és eltelt pár évtized, mire belejöttek a földművelésbe. És ráadásul amikor a Nagy Háború végén a franciák és az angolok felosztották egymás közt ezt a vidéket, ők pont középre kerültek, földjeik fele francia lett és a Golán-fennsíkhoz csatolták, másik fele meg a britekhez került. A házaik szerencsére a két világháború között a Brit mandátumhoz tartoztak, s velük ők maguk is együtt a zsidó jisuv összes tagjával.

Visszamocsarasított, tavasított Hula – fotó: a szerző

És a falu szélén már látszik is Izrael egyik legellentmondásosabb projektje, a Hula-mocsár, amit lecsapoltak az ötvenes években, leginkább cionista lelkesedésből. Sajnos ezzel sokkal több kárt okoztak, mint hasznot, de legalább idővel belátták tévedésüket, és a kilencvenes évektől elkezdték visszacsinálni az egészet. És szép lassan visszamocsarasodik a vidék, újra megjelentek még régebben kihaltnak vélt fajok is, pl. az a bizonyos szép ősbéka, ami régmúlt történeti korokra emlékeztet, és nincs párja a mai békafajok között. Sétáljunk egyet a természetvédelmi parkban kiépített úton, tavasszal-ősszel integessünk a magyar gólyáknak, majd üljünk vissza a kocsiba.

Keresztes várrom halfway to nowhere – fotó: a szerző

És nézzünk meg ma még egy helyi csodát, egy szépséges keresztes várromot a közelben. A 91-es út végén a földúton merészkedjünk be a romok felé, és képzeljük magunkat egy pillanatra a középkorba.  Itt a Jordán partján volt a legtutibb átjáró Damaszkusz felé, muszáj volt védeni, mert onnan (is) jöhettek a gaz muszlim hordák. Úgyhogy mindenféle előzetes, Szaladinnal között megállapodást felrúgva várat emeltek a dicső keresztes lovagok erre a stratégiai magaslatra.

Nincs földrengésbiztos fal a Jordán völgyében – fotó: a szerző

Aztán önmagát beteljesítő jóslatként jöttek is Szaladinnal az ellenséges seregek, másodjára sikerült nekik felgyújtani és bevenni a várat, és akit nem hánytak kardélre, azt eladták rabszolgának. Chastelletet még az ág is húzta, két földrengés nyomait is láthatjuk a gondosan megépített külső vár falánál. Nem Izrael legizgalmasabb csodája, de ha már erre járunk, mindenképp érdemes megállni, körbejárni és megnézni ezt is. És mire ezt megtettük, már be is sötétedett, s véget is ért e heti országjárásunk. Ígérem, nem kell majd altató, Hula – fáradtan esünk be az ágyba, mire hazaérünk…

Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…