Mármint rés-sel, a héber r-betűvel recseg kisfiam szájában minden rendes magyar szó. Például amikor nagypapáját hívja: – Pápáááá gyeרe!, mondja. Aztán van egy másik nagyon kedves szava is: a “rotor”. Ami ugye a helikopterrrren van – amely jármű a hároméves Jonatán létezésének egyik sarokköve.
Ezeket még szerencsére meg is értjük – ha némi nehézség árán is.
– Jonatán, mit szeretnél, mit hozzon neked a Papa és a Gyigyi (édesanyám Jonatán által nagyiból derivált beceneve) Budapestről? – kérdezi édesapám egy bensőséges szkájpolás alkalmával.
– Mászi – mondja Jonatán.
Apukám fülel, a szkájpon kivételesen tiszta a vonal.
– Mit kérsz, kisszívem? – ismétli meg a kérdést.
– Mászi – ismétli az unoka. – Mászi – mondja megint, hogy biztos megértse az a szegény lökött nagyapja.
– Juliskám, mit mond a gyerek? – fordul hozzám édesapám, némi elkeseredettséggel a hangjában.
Ötletem sincs. Milyen anya az ilyen.
– Mit mondasz papának, Jonó? – kérdem én is.
Mászi. Kezd kicsit felháborodni.
Mászi – ismétlem magamnak. Végigfutok képzeletben az összes itthoni játékon. Az ovis játékokon. A videókon, amiket mostanában néz. Persze tudom én, hogy hiába – a hároméveseknél ilyesféle tartalmi korlátok nem léteznek – lehet, hogy autópályát kér vagy épp a Holdat.
– Ne haragudj, mondd még egyszer – suttogom felé, nehogy felhúzzam, de már késő, látom a szemében az indignáltságot.
– MÁSZI, MÁSZI, MÁSZI!!! – üvölti, majd apjához fordul és ékes héberséggel, felháborodva folytatja: “Hem kacha lo mevinim se ani roce dov.”
– Áh. Maci – fordítom a nagypapának.
– És még? Valami mást? – kérdezi a papa. Igazából csak második esélyre vágyik, újrázásra.
Jonatán végigméri a számítógép képernyőjén keresztül, és odaveti:
– Meg רúרóרudit is – mondja némi türelmetlenséggel a hangjában, és már megy is, fut tovább dolgára ez az én kétnyelvű nagyfiam, ez az én magyar szabású szabrém.
Újságíró
