Mármint rés-sel, a héber r-betűvel recseg kisfiam szájában minden rendes magyar szó. Például amikor nagypapáját hívja: – Pápáááá gyeרe!, mondja. Aztán van egy másik nagyon kedves szava is: a “rotor”. Ami ugye a helikopterrrren van – amely jármű a hároméves Jonatán létezésének egyik sarokköve.

Ezeket még szerencsére meg is értjük – ha némi nehézség árán is.

– Jonatán, mit szeretnél, mit hozzon neked a Papa és a Gyigyi (édesanyám Jonatán által nagyiból derivált beceneve) Budapestről? – kérdezi édesapám egy bensőséges szkájpolás alkalmával.

– Mászi – mondja Jonatán.

Apukám fülel, a szkájpon kivételesen tiszta a vonal.

– Mit kérsz, kisszívem? – ismétli meg a kérdést.

– Mászi – ismétli az unoka. – Mászi – mondja megint, hogy biztos megértse az a szegény lökött nagyapja.

– Juliskám, mit mond a gyerek? – fordul hozzám édesapám, némi elkeseredettséggel a hangjában.

Ötletem sincs. Milyen anya az ilyen.

– Mit mondasz papának, Jonó? – kérdem én is.

Mászi. Kezd kicsit felháborodni.

Mászi – ismétlem magamnak. Végigfutok képzeletben az összes itthoni játékon. Az ovis játékokon. A videókon, amiket mostanában néz. Persze tudom én, hogy hiába – a hároméveseknél ilyesféle tartalmi korlátok nem léteznek – lehet, hogy autópályát kér vagy épp a Holdat.

– Ne haragudj, mondd még egyszer – suttogom felé, nehogy felhúzzam, de már késő, látom a szemében az indignáltságot.

– MÁSZI, MÁSZI, MÁSZI!!! – üvölti, majd apjához fordul és ékes héberséggel, felháborodva folytatja: “Hem kacha lo mevinim se ani roce dov.”

– Áh. Maci – fordítom a nagypapának.

– És még? Valami mást? – kérdezi a papa. Igazából csak második esélyre vágyik, újrázásra.

Jonatán végigméri a számítógép képernyőjén keresztül, és odaveti:

– Meg רúרóרudit is – mondja némi türelmetlenséggel a hangjában, és már megy is, fut tovább dolgára ez az én kétnyelvű nagyfiam, ez az én magyar szabású szabrém.