Minden embernek mást jelent a család – és örömmel meghallgatom mások definícióját, de senki engedélyére nincs szükségem. Mozaikcsaládok, szivárványcsaládok, elvált szülők, újraházasodottak, féltesók és örökbefogadott gyerekek, nagyik és nagypapák, kutyák-cicák-papagájok, nagy ünnepek, kis drámák, állandó szeretet és támogatás. Nekem ezt jelenti a család.
Ha valaki leguglizza a nevem, nagyjából negyven cikk jelent meg 2003 óta a „Kristóf bébit akar” szalagcímmel, és bár ez teljesen igaz, tehát én – majd egyszer – szeretnék gyereket, csak soha nem mondtam, hogy ez holnapután fog megtörténni. Ennek ellenére akárhányszor felelek a fenti kérdésre, a cikkek erre fókuszálnak, és beindulnak a cikkek alatt a kommentelők: „minek akarnak ezek gyereket”, „önző b_z_r_nsok”, „nézzék már a gyerek érdekeit”. Na, hát ha van bármi értelme újra és újra hírt faragni ebből a témából, akkor az pontosan ez: a társadalmi párbeszéd elindítása – újra és újra és újra.
Mert valahogy egyre többen biggyesztik oda: „sok boldogságot”, „remek apák lesztek”, „figyelem a pályádat, jó helyen lesz nálatok egy gyerek”. Igen, még mindig csak egy a húszból, de akkor is… jó érzés. Ahogyan az is, hogy akadnak, akik kifejtik a mocskolódóknak: nem a szexuális beállítottság dönti el, hogy valaki megfelelő-e a szülői szerepre. Van türelmetlen, iszákos, munkamániás, depressziós, tökfejű szülő, nemiség ide vagy oda, és ha igazán őszinték vagyunk, még a legjobb szülők SEM tökéletesek, hiszen ahogyan perfekt férjek–feleségek, főnökök–beosztottak, háziasszonyok–filantrópok sem leszünk soha, apaként–anyaként is lesznek helyzetek, amelyek váratlanul érnek.
Ezzel együtt csoda a család – minden tökéletlenségével. Olyan világban élünk, ahol a klasszikus férfi–női szerepek már egy heteroszexuális kapcsolatban sem úgy működnek, mint egykor. A szüfrazsettek kora óta fehér holló az olyan családmodell, amit a Zelk Zoltán-féle „Este jó, este jó” versből/dalocskából ismerünk. Ezer házasságból 499 végződik válással. Én hiszem, hogy a szingli szülők gyerekeinek és az azonos neműek által nevelt gyerekeknek is épp annyi esélyük van a boldog, teljes életre, mint bárki másnak. A férfi és női példaképeinket nem feltétlenül a szüleink után választjuk meg.
Mindannyiunban megvan a férfi és a női princípium. Nap–Hold, arany–ezüst, pozitív–negatív: ezek nem különálló manifesztumok, az egyik nem létezik a másik nélkül egyikünkben sem. Ha egy meleg azon merengene, hogy leendő gyermekét nem fogják-e kigúnyolni, akkor ilyen alapon a romáknak és a zsidóknak is át kellene gondolniuk a gyermekvállalást, mert talán majd lecigózzák meg büdöszsidózzák a gyereket az intoleráns osztálytársak. A legtöbb, amit tehetünk, ha úgy neveljük fel a gyermekünket, hogy egyrészt ne bántson másokat azért, mert nem olyanok, mint ő, másrészt a lehető legbölcsebben kezelje a bántó helyzeteket. Ez pedig nem a homoszexuális szülők, hanem minden szülő felelőssége és kötelessége.
Én arra fogom nevelni a gyermekemet, hogy boldog emberként éljen, és ne hagyja, hogy bárki befolyásolja az érzelmeit. Ha autóval szeretne játszani lány létére, boldogan vennék neki matchboxot, ha Barbie-zna a kisfiam, nem tiltanám el tőle. Ezeket a dolgokat azonban sohasem erőltetném rá. Nem homoszexualitásra, hanem elfogadásra neveljük a gyermekünket. Senki nem lesz meleg attól, hogy természetesnek kezeli, ha két nő vagy két férfi szereti egymást, legfeljebb – ha adott esetben megvan benne a hajlam a homoszexualitásra – könnyebben elfogadja majd önmagában is. Ám úgy fest, az elfogadásban épp a felnőttek nem jeleskednek. Amikor az örökbefogadás először kezdett el komolyan foglalkoztatni, akkor szembesültünk a szomorú tényekkel.
A szülők tulajdonképpen egy-egy kisbaba várólistáján vannak, mintha egy gyerek valami Hermes Birkin-táska lenne. Ugyanakkor viszont létezik egy másik várólista tele gyerekek neveivel, akiket az örökbefogadni vágyó szülők „kiselejteznek”, mert már elmúltak négyévesek, mert feketék, arabok, cigányok, vagy mert nehezebben tanulnak, mint a többiek. Számunkra kezdettől fogva világos volt, hogy a „várólistás” gyerekek közül veszünk magunkhoz egyet – ám az is kiderült: meleg szülők esetén jogilag csupán egy örökbefogadót regisztrálnak, a másikuk csupán legális gyámként lesz bejegyezve. A külföldön történő adoptáláshoz jobb egy zsák pénzzel érkezni – vagy megfelelő kapcsolatrendszerrel.
Persze biztos vagyok benne, hogy ha a sors úgy hozza, és fekete, ázsiai vagy arab gyermeket fogadunk örökbe, az emberek egy része azzal vádol majd, hogy egzotikus babára vágytunk, vagy hogy Madonnát és Brad Pittet majmoljuk. Pedig ennél sokkal komolyabb üzenete lenne annak, ha egy Tel-Avivban élő meleg pár, teszem azt, palesztin árvát fogadna örökbe. Ma Izraelben azonban a kevés legális módszer közül egyik a külföldön történő mesterséges megtermékenyítés. És bár az elmúlt évek során számos meleg pár utazott Indiába, ahol híresen olcsón vehették igénybe a termékenységi klinikák és az önkéntes dajkaanyák szolgálatait, az elmúlt év végén egy törvényi szabályozás lehetetlenné tette ezt az eljárást megszakítva vele több száz, folyamatban lévő lombikbébi-projektet.
Manapság Oregon a „szivárványcsaládok” Mekkája. Ez az állam híres az egészséges életmódról és az itt lakók nyitottságáról. A két vezető szervezet ott a Northwest Surrogacy Center és az Oregon Reproductive Medicine, ezek arra szakosodtak, hogy megtalálják a leendő szülők számára a tökéletes dajkaanyát és petesejtdonort. A meleg párok válogathatnak egy adatbázisból, ahol minden petedonorról és a gyermeket kihordó anyáról részletes leírás szerepel, legyen szó a családja egészségügyi adatairól vagy az érdeklődési köréről. Akkor mégis miért él viszonylag kevés pár a lehetőséggel? Nos, a válasz a borsos ár. A teljes projekt közel 150 000 (!) dollárba kerül.
Izraelt sokan nevezik a világ energiaközpontjának. Bár a Szentföld egyszerre a zsidó, a keresztény és az arab kultúra bölcsője, itt a gyökere a civilizációnkat sújtó káosznak is. Világvallások, népcsoportok, politikai hatalmak egyaránt kiharapnának maguknak egy-egy darabot Izrael földjéből, az évezredek óta tartó harc pedig a határ mindkét oldalán előítéletes, gyáva és paranoiás gyermekeket nevel fel. Habár egyre többen vannak, akik nem azonosulnak a szülőhazájuk parlamentje által kikiáltott dogmákkal, az arabok és a zsidók között mégis egyre mélyebb a szakadék.
Ha egyelőre nem is lehet saját gyermekem, támogatom a régió gyermekeinek oktatását. Eddig megjelent könyveim profitjából 11%-ot kap a Kids Creating Peace. Ez a békeprogram a háború sújtotta országok gyermekeinek segít abban, hogy megértsék: az ő egyéni döntésüknek nem kell követnie egy ország kormányának döntéseit. A Gyermekek a Békés Jövőért önkéntesei nyári táborokat, szakköröket és foglalkozásokat tartanak arab, zsidó és keresztény gyerekeknek a Közel-Keleten: Palesztina és Izrael területén egyaránt.
Mindannyiunk gyermekeinek.
Megjelent az Új Kelet újság 2019. márciusi számában.
Owner ÚjKelet | Writer 4 TimeOut IL & Cosmopoltan HU | Founder & Blogger White city Boy | Actor | Vegan Cook | International Event & Party Host
Hungaro-Israeli storyteller – films, books, magazines, travel experiences, vegan culinary adventures
