Hogyan vesztettem el, hogyan veszítjük el

no signal tv televizio
Ábra: Shutterstock

A szüzességről majd később, egyelőre a szabadságról.

Az izraeli sajtó szabadságáról szóló cikkünk kapcsán (is) elkezdődött a szokásos sárdobálás, baljobbozás. Ebbe a mocsárba most sem kívánok belecaplatni. Mély és reménytelen. Inkább ahhoz a vitaághoz szólnék hozzá, amely a sajtó függetlenségét valami relatív, nota bene csak a fantáziánkban létező dolognak tételezi fel.

Hát nem az! Erről tudnék mesélni! A történetben ugyan egy másik ország szerepel majd, de ez senkit ne zavarjon. És mielőtt elmagyarázná nekem bárki is, hogy mi a két ország közötti különbség, megnyugtatnám: tudom. Azért élek itt és nem ott.

Nincs személyes tudásom az izraeli médiáról, és így a szabadságfokáról sem, de a magyarországi folyamatokat a saját bőrömön tapasztaltam meg, ’88-tól ’14-ig. Remélem, hasznát veszitek a tapasztalataimnak itt Izraelben, ebben a kétségkívül új helyzetben.

Mikor ’88-ban televíziózni kezdtem a Kádár-éra televíziójában (csak az az egy volt), mindenki pontosan tudta, mit szabad, mit lehet – semmit.

’89-ben hamar megtanultuk, mit jelent a változás. Hirtelen mindent lehetett. Meg is tettünk mindent, amit lehetett. Műsorok indultak, forrt, áradt minden. Csak a saját tehetségünk szabott határt. Aztán beindult a harc az ölünkbe hullt szabadság ellen. Megszüntettek néhány műsort, lecseréltek néhány embert. Nem volt vérengzés, de a félelemhez elég volt. Mi – a műsorkészítők – is megijedtünk, de nem féltünk. Azt hittük, nem kell, hiszen szabadság van. Féltek helyettünk a főnökeink. Volt mit félteniük: a nehezen meg-, vagy még gyakrabban visszaszerzett hatalmukat. Elkezdték a műsorainkat megcsonkítani. Jelzőket, határozószókat húztak, később mondatok, majd egész bekezdések tűntek el. Túlélésre játszottak. Én ekkor álltam fel. Ez gyávaság! Ha ez a televíziózás, akkor ne velem!

Aztán a következő kormányváltásnál minden visszarendeződött. Látszólag. Olyan volt, mintha megint mindent szabad lenne. Mintha. De nem így volt. Mindig mást nem volt szabad írni, mondani. A főszerkesztők (a memoárjaik szerint: a szabadságharcosok) megtanulták a leckét. Nem kellett már cenzúrázni, húzni. Aki élni akart, húzta magától. Szemét játék volt, de ez volt a szabály.

Kormányok jöttek, mentek.

Aztán jött egy, amely minden szabályt felrúgott. Nem vacakolt a mondatrészekkel, mondatokkal. Kölcsönhasonlattal: veréb a sakktáblán. Felrúgta a bábukat, és leszarta a táblát. Nem csak műsorokat, műhelyeket szüntetett meg, egész televíziókat tüntetett el. (Akkor már sok volt. Volt mit kinyírni.) A főszerkesztői helyekre olyan figurákat ültetett (a Kormány, ki más?), akiket már nem érdekelt, mit szabad, mit nem – semmit! Mint egykor. Hazudni nem csak szabad volt, de kötelező lett. Akinek ez a reflexeiben van, az nem gondolkozik, annak nem fáj a függetlenség. Mi az? A gazdámat szolgálom!

A szabad sajtó nem relativizálható!

Olyan, mint a szüzesség. Akitől éppen erőszakkal elveszik, az pontosan tudja, hogy most veszíti el.

Le tudtam írni egy folyamatot a szokásos baljobbozás nélkül. Mert anélkül is tökéletesen érthető. Akinek persze igénye ezt a csárdás kettőt jobbra, kettőt balra primitív formulájára lefordítani, az tegye meg! Én inkább megérteném.

A másik dolog, amit el akartam kerülni, hogy most a végső konklúzióban előrángassam az izraeli folyamatokat. Nem ismerem azokat elég mélyen, de nem vagyok vak. Akiknek van ehhez kedvük, kiscsoportos foglalkozásban megtehetik. Villogtassák a politikai hovatartozásukat, baljobbozzanak fogcsikorgatva, ahogy szoktak. A B-verzió: próbálják meg a jelen helyzetünket felismerni, felmérni.

Józanul.

Előző hazám múltjából, sajtótörténetéből ez a kis személyes összefoglaló csupán ehhez kíván segítséget nyújtani.

További jó gondolkodást!