Az izraeli hadsereg Kelet-Jeruzsálemben engedély nélkülinek ítélt palesztin társasházak lerombolását rendelte el, amit hétfő hajnaltól végre is hajtott. Kelet-Jeruzsálem Szur-Bácher nevű lakónegyedének határán, Vádi al-Humuszban romboltak le a hadsereg munkagépei 12 épülőfélben lévő társasházat. Az izraeli legfelsőbb bíróság nem fogadta el a lakosok fellebbezését, jóváhagyta a hadsereg döntését és a házak lerombolását arra hivatkozva, hogy ezek nem kapták meg az építési engedélyt az illetékes katonai parancsnoktól, és túl közel épültek a Kelet-Jeruzsálemet Ciszjordániától elválasztó biztonsági kerítéshez. Az alábbi írást egy civil aktivista tette közzé a Facebookon:
„Lelkileg kész vagyok. Az éjszakát Sur Baherben töltöttem. Saját szememmel láttam, hogyan rombolják le Iszmail életét és házát, aki egyébként egy szelíd tekintetű, békés ember. Ő tervezte a ház minden részletét. – Álmaim háza – mondta reggel háromkor, a katasztrófa előtt, és remegett a lába. Egyfolytában azt mondogatta – ‘Bárcsak ne történne meg. Bárcsak nem pusztítanák el’. A konyhabútorok világos rózsaszínűekre lettek festve, az általa kedvelt és választott stílusban, és négyéves kislányának a szobájában a falak hangszigetelésűek, nyáron nem hevülnek fel. Erre az éjszakára a nagyapjához küldte őt aludni. A többi gyereke otthon van vele. Mindenki ébren vár. Halálos félelemben, hogy a szörnyeteg megérkezik.
A hangja remegett, amikor a gyermekeiről beszélt. Nem nézett közben a szemembe. Folyton egy mondatot ismételgetett: ‘Beszélni akarok a bíróval, aki elfogadta ezt a döntést. Segíts nekem a bíróhoz jutni. Hogy megmagyarázhassam neki, hogy lásson engem, hogy megértse, hogy nem dobhat ki minket az utcára.’ Amikor arról beszélt nekem, hogy úgy érzi, apaként kudarcot vallott, mert nem tudja megvédeni a gyermekeit, a szeme könnybe lábadt.
Aztán Izrael lerombolta a házát. A rasszista, zsidósító, gyarmatosító Izrael, amelynek szégyenlek ilyenkor a polgára lenni. Rendőrök tucatjai törtek be a házba. Ott voltam. Láttam a haragot és a megaláztatást Iszmail és gyerekei szemében, amikor a rendőrség elvonszolta őket, és messziről visszanéztek a házukra, tudva, hogy elpusztul. A gyerekek kiabáltak fájdalmukban. A testem megborzongott, szemük a könnygáztól vöröslött, Iszmail egész testében remegett, sírt, fiait átölelve sírt, nincs pénze, nincs lehetősége egy másik házat felépíteni, minden megtakarítását ebbe fektette. A nap emelkedni kezdett, és a rendőrök kiabáltak ránk, hogy repüljünk hátrafelé. Hagyjuk el a helyet. Az erőszak szörnyű volt. A rendőrök mindenkit kivonszoltak, a családtagokat fojtogatva. A tekintetüket kerestem, az egyiküknek csörgött a telefonja, egy népszerű dal volt, vidám, amit néha én is hallgatok.
Az a terület, ahol a házat építették, a Palesztin Hatóság felelőssége alá tartozó ‘A’ területnek számít, de Izrael, annak érdekében, hogy több területet hagyjon a kerítés mögött (amelynek 80%-a nem lépi át a Zöld vonalat), azt az ‘izraeli oldalra’ helyezte át – vagyis ez olyan ‘A’ terület, ahova a Palesztin Hatóság nem teheti be a lábát. Ezért a helyi lakosok szörnyű helyzetben vannak, mert saját maguknak kell gondoskodniuk az összes szolgáltatásról – víz, villany, utak. Izrael nem nyújt nekik semmi segítséget, de azt tudja, hogyan kell lerombolni otthonaikat, amikor úgy dönt.
Iszmail törvényesen építette a házát. Teljes mértékben. Benyújtotta a kérvényeket, és a Palesztin Hatóságtól megkapta az összes szükséges engedélyt. De a ház – Izrael így döntött – túl közel van az általa (!) épített kerítéshez. ‘Biztonsági kérdés’. A házaknak nem szabad túl közel lenniük a kerítéshez.
De a kerítés szerencsétlen kifogás. A faluban mindenki számára nyilvánvaló, hogy semmi gond átmenni a kerítésen. Több tízezer palesztin csinálja ezt minden nap. Bárki, aki át akar jutni rajta, és elrejtőzni egy házban, az seperc alatt meg tudja tenni. Ráadásul Sur Bahirben vannak olyan házak a kerítés közelében, amelyeknél úgy döntöttek, hogy csak egy emeletet rombolnak le oly módon, hogy az teljesen ellentmond a ‘biztonság’ érvének. A kétszintes ház veszélyesebb, mint egy egyszintes ház? És még ha valóban lenne biztonsági megfontolás, semmi értelme lerombolni egy házat, mikor van száz más megoldás. Iszmail könyörgött, hogy a rendőrség engedélyezze, hogy minden éjjel ő maga gondoskodhasson az őrzésről, hogy térfigyelő kamerákat telepíthessen a ház közelében, vagy a fiaival együtt megemelhessék a kerítést úgy, hogy azon senki se tudjon átjutni. Szörnyű volt ezt a könyörgést látni.
Nem, ez nem biztonsági kérdés. Ne tévedjünk. Ma éjjel rettenetes bizonyítékát láthattam annak, ahogyan az ország területét zsidósítjuk. Ahogy zsidóvá tesszük az országot. Aki nem érti az ‘ország területének zsidósítása’ kifejezést, annak komoly önvizsgálatot kell tartania, és el kell kezdenie olvasni. Olvasni arról, hogy mi történik a folyó és a tenger között, Kelet-Jeruzsálemben, a Negevban, Galileaiában, a Nyugati parton. Olvasni a teljes palesztin közösségeket megfojtó diszkriminatív rendezési tervekről, melyek megtiltják a bővítéseket, új házak építését. Olvasni magánföldek kisajátításáról, lerombolt falvakról a Negevben, melyek helyére zsidó településeket építenek. A deportálásokról a Jordán-völgyében, a Hebron-hegy déli lejtőin. A nem befejezett Nakbáról az ország egész területén. Aki szeretne kijönni a tudatlanság állapotából, melyet belénk neveltek, az beszéljen velem, és segítek neki. Ha tényleg fontos nekünk az izraeliek biztonsága, akkor gondoskodjunk róla, hogy a palesztinok is biztonságban lehessenek, és hagyjunk fel életük megsemmisítésével, a földjeikről, otthonaikból való elűzésükkel.
Ezt nem tudom tovább elviselni. Fulladozom az erőszaktól, az elpusztult életektől. És nálunk itt mindenki olyan csendes, és folyik az agymosás a zsidó államról, és nem beszélünk arabul, és semmibe vesszük ezeket az embereket. Mindenki, aki hallgat, támogatja ezt az undort. Ma éjjel elpusztították Iszmail életét. Amikor egy órával ezelőtt otthagytam őket, az üres térbe meredt, és magában motyogott. Láttam, ahogy valami kialszik a szemében.”
