Van egy kolléganőm, aki rendszeresen munkahelyi zaklat. Nem a kopasz fejem simogatására, vagy az ölelgetésre gondolok, ezekkel elég jól megvagyok, hanem az – olykor tettlegességig fajuló – éneklésre. Rengeteg verset költött rólam, és folyton azokat énekli, mialatt fizikailag bántalmaz. Például miközben azt zengi, hogy

Padlizsán Péter
kedvellek téged
dalolok néked
amíg csak élek

Kezem reszket
szívem nehéz
dolgozom véled
ennyi az egész

az irodánkat elválasztó fal felett száraz csicseriborsót dobál a fejemre. Egyszer, mikor valami tahinis-szódabikarbónás éneket harsogott, egy egész doboznyit rám öntött, pedig tudta, hogy vele fogom felszedetni.

Szóval ez a munkatársnőm a gyár előtt autóbalesetet szenvedett, és míg szétroncsolódott lába fel nem épül, másik élelmiszermérnöknő váltotta fel, aki viszont suttog. Akkor is, ha csak ketten vagyunk. A nagy hallgatózásba már az első nap belefájdult a fejem. Kórházi látogatásomkor elpanaszoltam a kolléganőmnek, hogy depresszióban szenvedek, a suttogó titkolózástól üldözési mániám lett, és a megfeszített erőlködéstől elvesztettem a hallásom. Megígérte, hogy ha teheti, valahogy segít nekem.

Másnap dúdolva érkezett a helyettes kollegina, leült a fal másik oldalán, majd gyanúsan hosszú csendbe burkolózott. Mikor már majdnem bealudtam az unalomtól, felcsendült egy suttogó dal (csak annyit hallottam, hogy “kezem reszket”, a többi el lett nyelve az izgalomtól), és mindjárt ezt követően átrepült egy tétova csicseriborsó. Egyenesen a szemembe. Így vesztettem el majdnem a látásom is.