Rémanyu

Rémanyu nem én vagyok.

Rémanyu egy túlhajtott, kiégett, csütörtök délutáni jelenség, látomás, aki helyettem bukkan fel a másfél éves Almus ovijában, véletlenül a dadus nevén szólítja az óvónénit, majd idétlenül vihog – mert ép értelmű szavak (de még gondolatok sem) férnek ki belőle, majd a gyerek hátizsákja és vizesüvege nélkül sétál ki, urasan, mint aki jól végezte anyai dolgát.

Ezek után rémanyu átviszi gyermekét az ovival szemben lévő játszótérre, ahol a sok kis barát játszik, értelmes szüleik pedig beszélgetnek. Rémanyu ebbe csobban bele, teljes rémségességében igyekszik részt venni a beszélgetésben, félig angolul, félig héberül, de főleg sikertelenül. Mert nem ért egy szót sem, mert a csütörtök-esti agya már igazából egy nyelvet sem beszél.

Közben előkerülnek a finomságok, a házi-muffinok és felkockázott gyümölcsök-zöldségek, az épelméjű anyukák vízzel itatják a gyerekeiket. Rémanyu pedig pánikba esik – nem hozott ő semmit, már megint, de azért illendőségből beletúr a táskájába, hogy előhalásszon egy félig üres zacskó bambát. “Ez sem tegnapi” – motyogja maga elé a rémek legrémesebbike, beleszagol majd odanyújtja a gyereknek. “Jó a mogyoróallergia ellen” – biccent a rendes anyukák felé.

A megaláztatásnak hamarosan vége, menni kell a nagyobbikért, a másik oviba, ahol aznap még nem ítélték meg, tiszta lappal kezdhet. “Útközben beugrunk a bioboltba, és veszünk valami izét” – biccent a másfél éves Alma felé. De Alma nem ért egyet, helyette inkább hisztériás rohamot kap a sarkon, és hasra veti magát a betonon. Mert ő a másik irányba akart menni. Mert neki kell vinnie a hátizsákját. Mert nem kapja meg a telefont.
Aztán a következő sarkon – és az azutánin is.
Bioboltra így meg már nincs idő. Mintaanyaságnak befellegzett.

Jonatán ovijába érve rémanyu legszívesebben elbújna az oviudvaron a faházban, eltűnne, csak egy kis időre. De nem lehet, az ajtóban már ott is áll a főóvónéni, minden óvónénik legszigorúbbika, és meg sem várja az ilyenkor kötelező smalltalkot – azonnal lecsap.

– Gondjaink voltak ma Jonatánnal – biggyeszt.

– Ajjajj – fűzöm hozzá. Rémanyu aggodalmasra rendezi arcát. – Mi történt?

– Jonatán – szól a leszármazotthoz óvónéni –, hozd csak ide a kulacsodat – utasítja.

– Az ablakban van – teszi hozzá. Hangsúlyából egyértelművé válik, hogy az ablakba csak a legdurvább kihágások bizonyítékai kerülnek.

“Kiverte az ablakot vele. Megdobta valamelyik csoporttársát és abból csak úgy ömlött a vér. Tüzet okádott” – zakatol az agyam.

Jonatán visszaér, átnyújtja a rögtönítélő ovibíróságnak a bizonyítékot. Az óvónéni feltartja a kulacsot, mint valami szakképzett teleshopos léjdi.

– Ptitim1 és hús – mutatja a két különböző tartalmi egységet. – Jonatán azzal töltötte az ebédet, hogy a fogásokat bepréselte a kulacs nyílásán, hogy a többieket szórakoztassa.

Vizes kulacs - rajz: Kovai Anna Fruzsina
Rajz: Kovai Anna Fruzsina

Rémanyu szegény pedig már épp elkezdte volna összeráncolni a homlokát, összevonni a szemöldökét, de akkor hirtelen, szinte megmagyarázhatatlanul, elkezd a torkán felkapaszkodni – mit kapaszkodni, feltörni a lehengerlő, a mindent elsöprő röhögés. A felszabadult hahota megállíthatatlanul robban ki – némi nyállal együtt – a szájából, elfojthatatlanul. Pedig igyekszik, próbál beszélni, bocsánatot kérni, utódot leszidni, de csak elhaló vinnyogás lesz belőle – és további gurgulázó nevetés.

Rémanyu röhögőgörcsétől kacagni kezdett az ovi összes négyévese, a falon kiállított absztrakt alkotások – de még a ptitimes-húsos kulacsvíz is boldogan lötyög egészen hazáig rémanyu retiküljében.

  1. Ptitim – (szó szerint pelyhek /héber/, más néven “Ben-Gurion rizs” vagy izraeli kuszkusz) olyan bogyócskák, amelyek a tésztához hasonló összetevőkből készülnek, de a tésztától eltérően sütési folyamaton mennek keresztül. A ptitimet Izraelben találták fel a szűkös, megszorításokkal terhes ötvenes években, és Izrael egyik eredeti kulináris hozzájárulásának tekintik a világon. A ptitim hasonlít a tarhonyához, de nem azonos azzal.