Hárman voltak; egymáshoz simulva, elanyátlanodva kóvályogtak a Ben Jehudán, a bűn városának szívében, fekete-fehérben, kalapostul, szakállasan. Már egy ideje figyeltük őket, ahogy fel-alá siettek, céltalanul és céltudatosan, valahogy egyszerre – amíg végül megálltak előttünk. Petah Tikvára igyekeztek, a miskolci admorhoz.
A 18. századi Magyarország kiváló termőtalajt jelentett a haszid csoportoknak. Közel volt a lengyel–ukrán tengelyhez, amelynek mentén lépten-nyomon bukkantak fel a csodatévő rabbik és elszánt követőik. A hazai haszid dinasztiák túlnyomó többsége is az ország keleti-északkeleti részén jelent meg – Egertől Máramarosszigetig, Ungvártól Nagykállóig. Az egyetlen kivétel talán Pápa volt, a mára Brooklynba emigrált Pupa haszidok otthona. Csak a legfontosabb haszid udvarok közül kilenc származik Magyarországról – köztük az egyik legfontosabb, leghíresebb-hírhedtebb: a szatmári haszidok, és akkor még nem szóltunk a kisebbekről, például Désről, Egerről (Erlauról) és a fentebb már említett Miskolcról.
Közel tizenöt éve, amikor megismerkedtem vele egy fesztiválon, David barátom említette, hogy ismeri ő a magyar nyelvet, van egy város az otthonához közel, New York államban, ahol rengetegen beszélnek magyarul. Kicsit megdöbbentem ezen – akárhogy is gondolkoztam, nem hallottam ilyen távolra szakadt magyar városról. Trianon szétzilálta az országot – de azért nem ennyire. David hozzátette, hogy ráadásul ezek a magyar lakosok bizony zsidók is, fekete-fehérben járnak a férfiak, parókát viselnek a nők. Kiryas Joelről beszélt persze, a szatmári zsidók városkájáról, amelynek életét teljes mértékben a szekta szabályai és normái irányítják.
Itt, Izraelben is lépten-nyomon beléjük ütközünk – persze csak ha a megfelelő helyeken járunk: Jeruzsálemben és Bne Brakban, de találkozhatunk például egri haszidokkal Asdodban, a már említett miskolciakkal Petah Tikván vagy Stropkov haszidokkal Ramlában. Vitatkozhatnánk azon, mennyire kellene megköszönnie a zsidó államnak ezeket a mi különös magyar haszidjainkat. Persze-persze, mások ők – ha hilonit kérdez az ember, akkor azt is meghallgathatja, mennyire zakkant egy bagázs az egész. Húsz gyerekig meg sem állnak, a férfiak leszegett fejjel közlekednek az utcákon, ünnepekkor szőrkucsmában, mintás kaftánban parádéznak. Ugyanakkor azonban ezek a mi jó haszidjaink lenyomatok, ősleletek. Egy másik, rég elfeledett kor utolsó túlélői – mint az amerikai amishok vagy az Amazonas esőerdeinek népei. Létezésükkel bepillantást engednek egy évszázadokkal ezelőtti világba, amikor a rabbik csodákat tettek, és mindenhatók voltak – a szőrkucsma pedig bizonyára nem volt annyira meleg, mint manapság, Izraelben…
Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>
Újságíró
