A keskeny híd

Régebben nem hittem Istenben. Valami fantázia-szülte figura volt, aki bármit megtehet, minden tud, megjutalmaz, ha jó vagy, megbüntet, ha rossz. Esetleg meg lehet kérni, hogy segítsen, ha bajban vagy.

Legalábbis ezt hiszik azok az emberek, akik hisznek Istenben. Ezt gondoltam. Hogy ehelyett mért nem tesznek meg ők maguk mindent, hogy ne kelljen ehhez a pasihoz fordulni (mert persze Isten férfi volt, egyértelműen), azt nem értettem.

Úgy gondoltam, neked kell helyesen élned, és akkor senki-semmi másra nincs szükséged. Ha meg baj van…? Hát abban igazán kételkedtem, hogy Isten afféle mentőautóként robog hívei segítségére.

Nem tudom, pontosan mi történt. Sok szempontból nem változott a véleményem, a mentőautószerű Isten most sem illik a képbe. De mintha egy teljesen más szögből látnám a dolgokat. Valahogy mindaz az erdőnyi bizonyíték, amit Isten elé képzeltem, ami éppen hogy azt támogatta, hogy nem létezik, ebből a szögből már mást jelent.

Egy koncertre mentünk a zsinagógába. Egy budapesti zsidó zenekar jött koncertet tartani egy forró augusztusi napon. A Jósika utcai zsinagóga az életem egyik titka volt. Ott volt, mindenki láthatta, nemcsak Magyarország, de Közép-Európa egyik legnagyobb zsinagógája, mégis, számomra valamiféle rejtett hely. Szegeden a mi családunk nem élt zsidó életet, gyerekként nem is tudtam, mit jelent ez egyáltalán. Annyit jelentett, hogy a háborúban mindenkit elvittek és megöltek. Ezt értettem, amikor apukám elmondta, hogy egy-két kivételtől eltekintve miért nincsenek rokonaink: nagynénéim, unokatesóim, meg ilyenek, akik anyukám családjában bőségesen akadtak.

A zsinagóga utcájában laktunk. Két házzal arrébb, a hitközség mellett. Ott öregek otthona is volt. És néha ott állt a mentő. Az óvodába, aztán később az iskolába menet is a zsinagóga előtt vitt el az utam, de ha a tesómmal a játszótérre vagy biciklizni mentünk, akkor is ott volt. Hatalmas tömbje uralkodott a fákkal és bokrokkal benőtt kert fölött, amit kovácsoltvas kerítés fogott körbe. Sosem mentünk be. Egy olyan kolosszális jelenlét volt, amit nem használtunk semmire, azt sem igen láttam, hogy mások használták volna valamire, egyszerűen csak volt.

Talán néha egy-egy turistacsoport ment be nézelődni, vagy Marci bácsi, az öreg kántor csoszogott arra Gutenberg utcai lakásából, de őt igyekeztem elkerülni, mert mindig rémesen zavarba hozott jópofának szánt szövegeivel. És persze egy bizonyos életkoron túl, kamaszlányként már a gondolat is zavarba hozott, hogy bármilyen bácsinak köszönnöm kell, hogy: „Csókolom!”

A zsinagóga csak állt ott, sejtettem, hogy sokat látott, sokat hallott, de azt sem értettem, hogyan maradhatott életben, ha annyi embert elpusztítottak, mert zsidók voltak. Hiszen a zsinagóga is zsidó volt…

És hát így volt ez akkoriban. Az osztálytársaim a szót sem értették, mi az, hogy zsinagóga. Mert hát az egy templom. Zsidó templom. A hetvenes-nyolcvanas években ez olyan volt, mint valami nyomasztó visszfénye a múltnak. Eszembe sem jutott, hogy bármi közöm lehet hozzá, azonkívül, hogy a rokonom (hisz ő is zsidó volt, nem?). Erről aztán nem gondoltam többet.

Nálunk a családban senki nem hitt Istenben, nem is akart ilyesmit tenni, vagy bármi ezzel kapcsolatosat. A zsidóságról sem gondoltak többet, zsidók voltunk és kész. Ezzel nem kellett kezdeni semmit.

Kisdobos voltam, aztán úttörő, vidám kalandos gyerektáborokba jártunk, túráztunk, iskolaújságot írtunk, iskolarádiót csináltunk, aztán jött a gimnázium, a munka külföldön, az egyetem, a felnőtté válás csetlés-botlásai, barátságok, szerelmek, munkakeresés, életkeresés. És a boldogságok és bánatok, örömök és csalódások fékevesztett hullámvasutazásai közepette valahogy elég lett. Nem találtam magam, nem tudtam, merre menjek tovább, mi az az út egyáltalán, van ilyen út? És hova vezet? És kivel? Vagy talán egyedül?

A zsinagóga nem mozdult, a kertjében nyújtózó tiszafák ágai egyre mélyebben hajoltak fölém, amikor arra sétáltam. Akkor már nem Szegeden laktam, így ezek a séták már ritkán estek meg.

A szegedi barátnőim sorra férjhez mentek, de én távol voltam. Amikor egyszer véletlenül mégis Szegeden ért egy esküvői meghívás, nem tudtam elmenni. Nem tudtam odamenni, mert nem tudtam, hogyan kellene viselkednem, kinek kellene lennem arra az időre. Úgy éreztem, ez egy olyan feladat, amit nem tudok végrehajtani, de még nekikezdeni sem.
Hogy én magam csak úgy vagyok, vagyok aki vagyok, és úgy ott lehetek egy barátom életének fontos pillanatában, ez nem fordult meg a fejemben.

Aztán találkoztam valakivel. Valami más történt, mint eddig. Valami új jött létre. Valami különösen csodálatos és otthonos. Egy olyan kapcsolat, amelyiknek egyikünk sem akart véget vetni. Így végül megszűnt a magány és a kétségbeesés. És végül minden megváltozott. Családom lett, gyerekeim.

És aztán, egy este, amikor kint álltam az erkélyen és csak bambultam, valami történt. A világegyetemen gondolkodtam, hogy hogyan jött létre mindez, ami körülvesz bennünket, és belül is kitölt. És egyszerre csak tudtam. Ennyi. Tudtam, hogy van Isten. Nem a világ változott meg, hanem én. Egyszerűen csak elmozdultam, és rájöttem, hogy mindig is volt. Csak én nem láttam.

Szóval, egy koncertre mentünk Szegeden a Jósika utcai zsinagógába. Egy budapesti zsidó zenekar jött koncertet tartani egy forró augusztusi napon. A zenekar vezetője, az egyik rabbi ismerősünk egy rockbandával ötvözte a hagyományos vallási dallamokat. Kicsit vicces volt, kicsit túl hangos.

Apukámmal ültünk az egyik hátsó padban, mellettem a két kisfiam és az apukájuk. Már nem annyira kicsik, a nagyobbik tizenegy múlt. Ebben a zsinagógában nemigen voltunk még, éppen átépítik, de amúgy is inkább a budapesti zsinikbe járunk. Ott lakunk. Szegedre „nyaralni” járunk, a nagyszülőkhöz. Így a zsinagóga közel van, csak két házra. El akartunk jönni a koncertre.

Apukámmal az egyik hátsó padba ültünk. A gyerekek fel-alá rohangásztak. A zene túl hangos volt. Szóval, nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e nekem ez a rockos koncert. Körülnéztem a zsinagógában, és arra gondoltam, milyen furcsa, hogy szinte soha nem voltam itt bent. Gyönyörű az épület, a hatalmas tér, a karzat, a színes üvegablakok. A díszes kupolát bámultam, régi ismerős. Százszor is voltam zsiniben az elmúlt években, kétszázszor, de nem itt. Ez a zsinagóga nem vált a jelenlegi életem részévé úgy, ahogy a pesti zsinik. Ez volt a múlt. A gyermekkori nosztalgia, emlékek, és nem a zsidó mindennapok valósága.

A zene néha irtózatos volt, néha szórakoztató, megpróbáltam élvezni. Apukámra néztem, és nem tudtam eldönteni, neki tetszik-e vagy csak kötelességének érzi, hogy itt legyen. Ezt vállalja. Aztán jött egy új dal, egy melankolikusabban induló, lassú dallam. Felismertem, egy olyan dal volt, amit tavaly hallottam először, és mélyen megérintett. Valahogy olyanná vált, mint egy himnusz, a családunk himnusza.

Az élet egy keskeny híd. De át kell menned rajta, és ne félj. Csak menj.

Áthullámoztak rajtam az emlékek, mint amikor végigpörgetik egy könyv lapjait. Az élet egy keskeny híd. Bármi is történik, nincs választásod, csak menned kell tovább.

Eldöntöttük, hogy a családunkkal Izraelbe költözünk. Egy olyan országba, ahol még soha nem jártam. Ahol még egyikünk sem járt. Ez teljesen elképzelhetetlen lenne bármilyen más ország esetében. De ez Izrael. Ott laknak a zsidók. Szóval úgy döntöttünk, mi is oda megyünk. Mert ezek vagyunk mi: zsidók. Zsidók is akarunk lenni. Nem akarunk úgy tűnni, mintha nem lennénk azok, nem akarunk többé magyarázkodni senkinek arról, mit gondolunk, és miben hiszünk. Nem akarunk félni.

Számomra ezt jelenti a keskeny híd: zajlik az élet, és nem várhatunk arra, hogy valaki majd a szavát adja, hogy sosem fog történni velünk semmi rossz. El kell indulnunk ezen a keskeny hídon, mert ez az élet. Nincs más út. Lehet, hogy meghalnak emberek, akiket szerettünk, lehet, hogy más rossz dolgok történnek velünk, de ez a keskeny híd az élet. És nem szabad félni. Minek?

Szóval ott ültem a padban, torkom szakadtából énekeltem a Vehájikár című dalt, végigfolytak a könnyek az arcomon, a férjem és a gyerekek mosolyogva nézték, már megszokták, hogy anya mindig sír. És arra gondoltam, soha nem voltam még ennyire boldog, és ennyire szabad. Önmagam, egy új élet küszöbén.

Apukám eddigre már elunta a műsort, és elment. Nem látta, hogy nekem mit jelent a szabadság, mit jelent zsidónak lenni. Aztán kiabálva tapsoltam vissza a zenekart az első sorból, pár perccel később, amikor véget ért a koncert, és újra végigénekeltem a Vehájikárt. Gyermekkorom régi zsinagógájában.

Mert ez a legszebb dolog a világon.
Hallgatni a zenét, énekelni, azokkal, akiket szeretsz.
Zsidónak lenni.
Szabadon.