David Gur írását közreadja Markovits Mária

A cím némi magyarázatot követel. A szerző Ephraim Kishon Bocsánat, hogy győztünk című írásának címét parafrazeálja, amelyet az ismert humorista a hatnapos háború után közölt. David Gur, a glossza írója egyike azon kevés életben lévő hősnek, aki a holokauszt alatt páratlan zsidómentő munkát végzett a megszállott Budapesten, de az utókor – sajnos – megmagyarázhatatlanul mostohán kezeli a csoport önfeláldozó cselekedeteinek, eredményeinek szélesebb körben való ismertetését. Érthető tehát a szerző öntudatos szembeszállása a történelemhamisítókkal, akiket megcáfolhatatlan igaza birtokában alább utasít vissza. Végezetül, az alábbi írás szorosan kötődik Mose Alpan (mozgalmi neve Pil, azaz Elefánt) 2004-ben megjelent A viharban című regényéhez, amelyet az Izraeli Szemle folytatásban közölt. A regény szereplői ennek a bátor fiatalokból álló cionista szervezetnek a tagjai, amint annak időközben elhunyt írója is ehhez a csoporthoz tartozott a második világháború utolsó hónapjaiban.

Annak ellenére, hogy az elmúlt több mint hetven esztendőben többen is feldolgozták az életmentő brigád hőstetteit, nem nyerték el az őket okkal és jogosan megillető figyelmet. Alábbi bátor írásában David Gur a bagatellizálás, sőt történelemhamisítás ellen emeli fel szavát.

Bocsánat, hogy mentettünk!

A második világháború befejeztével, mint eső után a gombák, csíráztak és szaporodtak a mindenféle és -fajta zsidómentők Budapesten. És főleg: megállás nélkül nőtt a megmentett zsidók száma. Olyannyira, hogy megállapíthattam: Milyen nagyszerű intézmény is volt ez a holokauszt! Ennek és a sok zsidómentőnek köszönhető, hogy több zsidó maradt Budapesten, mint amennyien a háború előtt voltak. Talán meg is lehetne ezt a holokausztot ismételni?

Mégis rendet kellene teremtenünk. Zsidómentők sorába csak rendes, becsületes magyar embert lehet besorolni, akinek állandó lakhelye van Magyarországon, aki bizonyíthatóan keresztény, adót fizet, és legalább egy nyaralója van a Balaton mellett. Egyetlen kivétel engedhető meg: ha az illető diplomata. Hálás téma, jól lehet reklámozni. Meg is lehet pumpolni az illető államot a volt diplomatájuk tevékenységének felmagasztalásával. A történet még sikeresebb, ha annak idején, a háború után a zsidómentőt jól elmarasztalták, megfenyítették, megbüntették, kidobták munkahelyéről, megfosztották jogaitól, mindezt csupán azért, mert szembement az árral, és zsidókat segített. Volt munkaadóinak, feletteseinek most meg kell adni az alkalmat a vezeklésre!

A pontos számok sem igazán fontosak. Ha csak lehet, jól fel kell srófolni a megmentett zsidók számát, nehogy valami kis rés is maradjon a zsidó zsidómentő számára. Itt aztán mindenki számításba jöhet. Ha – ráadásul – a Jad Vasemet is meg lehet dumálni, és ad egy flepnit – az főnyeremény! Máris biztosítva van az út a halhatatlanság és az örökkévalóság felé!

A fentebb vázolt „rendcsinálás” nyomán felsorakoztak a zsidómentők a pesti Abonyi utcától a budai Fillér utcáig, hosszú, tömött sorokban, hogy nem lehetett az utcák egyik oldaláról átmenni a másikra. Aztán a fenti rendcsinálásnak van ám egy fontos pontja: mindenáron el kell hallgatni a zsidó zsidómentők létezését. Hogy miért? Ezek a cionisták akkora felhajtást csináltak 1944-ben, bosszantották Hain Pétert, Endre Lászlót, a csendőrség politikai osztályát, a Nemzeti Számonkérő Széket, a nyilas testvéreket – és most jogokat vindikálnak. Elhagyták az országot is – jól tették! Még csak az kellene, hogy a lakásukat is visszaköveteljék!


Mi, cionisták bocsánatot kérünk, hogy utat törtünk, és másokkal együtt több ezer fiatal zsidót mentettünk meg a biztos haláltól, átszöktettük őket a határon túlra, Romániába, és nem adtunk alkalmat mindenféle bizottságnak és firkásznak, hogy kisajátítsák a tényeket „pártfogoltjuk” és önmaguk számára.

Mi, cionisták bocsánatot kérünk, hogy – zsidó kezdeményezésre, zsidó szervezéssel, zsidó pénzzel – felállítottunk ötven gyermekotthont, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt égisze alatt sikeresen megmentettünk hatezer lelket a jövő számára, és ezt nem bíztuk sem a véletlenre, sem másokra, bármennyire is igyekeznek ma egyesek átírni a tényeket.

Mi, cionisták bocsánatot kérünk, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt és a svájci követség igazolványait felhasználva zsidókat mentettünk a téglagyárból és a halálmenetből, vállvetve másokkal, de nem hagyván ezt másokra.

Mi, cionisták bocsánatot kérünk, hogy a vidéki gettókat és a munkaszolgálatos-körleteket értesítettük a várható deportálásról, hogy lehetővé tettük fiatal zsidók menekülését Budapestre. Ezen a téren még nem jelentkezett egy apelláló sem, de mit lehet tudni…

Mi, cionisták bocsánatot kérünk, hogy tízezerszámra gyártottuk és terjesztettük a svájci konzul Schutzpassát (menlevelét), Carl Lutz tudta nélkül. Jól mutatott az a papír, nem tudtunk ellenállni. Aztán meg segített is. Engedélyt még Istentől sem kértünk!

Mi, cionisták bocsánatot kérünk, hogy a Magyar Front csoportjainak és más németellenes szervezkedéseknek korlátlanul szolgáltattunk hamis okmányokat földalatti tevékenységük előmozdítására. Mi, cionisták utólag is bocsánatot kérünk, hogy magyar patriótákat mentettünk.

Mi, cionisták bocsánatot kérünk, hogy nem használtunk fel minden adott lehetőséget: az Alföld kiterjedt erdőit, a Dunántúl nagy területű mocsarait, a Duna–Tisza között ezer kilométerre elhúzódó hegyláncokat, a csendőrök szimpátiáját, a magyar nép lelkes drukkolását, és nem szerveztük meg a fegyveres felkelést a németek és a nyilasok ellen, zsidó gyerekek és nagyszüleik hősies bevetésével, így emlékükre sem lehetett hangzatos nekrológokat írni…

Mi, cionisták bocsánatot kérünk az ismert és kevésbé ismert diplomatáktól, az ismert és kevésbé ismert önzetlen, merész magyar zsidómentőktől, akiknek tetteit a reklámot hajhászó újságírók, történészek néha irgalmatlanul eltúlozzák, akik „mindenki a maga portékáját dicséri” felkiáltással túllicitálják egymást, illetve tudatosan és cinikusan felnagyítják a megmentett zsidók számát, és ezzel mintegy bagatellizálják a nemes lelkű, bátor zsidómentők valódi – úgy egyéni, mint kollektív – tevékenységét.

Mi, cionisták bocsánatot kérünk, hogy minden felső utasítás nélkül, csak a lelkiismeretünk parancsára újra meg újra kockára tettük az életünket, és minden lehetőséget kihasználtunk, hogy sorstársainkat megmentsük. Ezrével mentettünk zsidókat és nem zsidókat saját gyártmányú hamis iratokkal. Budapest ostromának kritikus napjaiban megszerveztük ötven gyermekotthon és az Üvegházban meghúzódó mintegy négyezer lélek élelemmel való ellátását, és amennyire tehettük, a „védett házakét” és a nagy gettóét. Heroikus művelet volt ez önmagában is, de a küldemények kíséretét szintén mi biztosítottuk, és közben a nyilas pribékek atrocitásaival szemben is védekeznünk kellett.

1944 karácsonyestéjén egy páratlanul merész akcióval kiszabadítottunk százhúsz zsidó ellenállót a Margit körúti katonai fegyházból, amiért szintén bocsánatot kell kérnünk. Az említett események és tények csupán néhány kiragadott példát jelentenek a számtalan közül.

Végül mi, cionisták azért is bocsánatot kérünk, hogy voltunk… és vagyunk.

David Gur
(Megjelent az Izraeli Szemle 2009. szeptember-októberi számában.)


A szerző Grósz Endre néven született a délkelet-magyarországi Okány településen 1926-ban. Tizennyolc éves korában csatlakozott a cionista ifjúsági mozgalomhoz, majd Magyarország megszállása után társaival tevékeny részt vállalt hamis iratok gyártásában, amelyek több ezer zsidó életét mentették meg, nagy részük ezek segítségével vándorolt ki Románián keresztül a brit fennhatóság alatt álló Palesztinába. A biztonságosnak tűnő útvonal azonban 1944. augusztus végén, a Magyarország és Románia közötti hadiállapot miatt lezárult.

A nyilasok 1944 decemberében rajtaütöttek Gurék illegalitásban működő nyomdáján. Az elhurcolásukat követő kínzásokba egyik társa belehalt, őt viszont néhány nap múlva bajtársai egy merész akcióval kiszabadították.

A háború után részt vett a zsidó földalatti hadsereg, a Hagana tevékenységében, és a kommunista hatalomátvétel után is segített embereket csempészni Csehszlovákián és Ausztrián keresztül Izraelbe. 1949-ben ő maga is alijázott. A haifai Technionon végezte tanulmányait, ahol épületgépészként diplomázott.

2016-ban megjelent Együtt az ár ellen című könyvében írta le azokat az eseményeket, amelyekben személyesen is részt vett, vagy amelyekről kutatásai során szerzett tudomást.

1985-ben többedmagával a magyarországi ifjúsági cionista mozgalom történetének kutatása céljából egyesületet hozott létre, amelynek máig a vezetője (The Society for the Research of the History of the Zionist Youth Movement in Hungary). A nonprofit szervezet feladata a magyarországi fiatal cionisták által végzett önmentő tevékenység történetének a feltárása, hagyományainak átadása és a tények tudatosítása a jövő nemzedékekben. Több évtizedes harcuk egyik eredményeként Magyarországon is megalakult az Együtt az ár ellen néven bejegyzett alapítvány. A budapesti Holokauszt Emlékközpont és az alapítvány 2018. májusban továbbképzési programot hirdetett történelemtanárok részére Szolidaritás és áldozathozatal – a cionista ifjúság mentőtevékenységének pedagógiai vonatkozásai címmel, amelynek célja a fiatalok második világháború alatti embermentő tevékenységének analógiáján keresztül bemutatni, hogy a mai fiatalok is aktívan alakíthatják a környezetük sorsát.

Egy csodálatos életmű koronája lehetne…

Dávid Gur és felesége, a pszichológus professzor Nomi
Dávid Gur és felesége, a pszichológus professzor Nomi

Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>