Egy jóképű és kitartó bronchitisnek hála, nálunk a karantén már két hete tart. J. az első napokban még igyekezett a gondoskodó barát szerepét betölteni, de már majdnem teljesen meggyógyultam, ezért nem szükséges, hogy pátyolgasson. Annál inkább nekem őt. Van joghurtod reggelire? – kérdezi álmos fejjel a galéria lépcsőjén állva. Nekem nincs, de neked vettünk. Szóval neked van joghurtod – javítom ki morcosan.
Ahogy múlnak a napok, egyre kevesebb türelmünk van. Mind a kettőnknek. Tizenhat négyzetméter egy embernek is bajosan elég, és ezt, mindaddig, amíg nem voltam beszorítva a négy fal közé, nem éreztem ennyire. Jöttem, mentem, imádtam a kis lakást, ahova el lehet bújni, és bár többször bevillant, hogy azért még magammal sem nagyon jövök ki ekkora helyen, nem foglalkoztam vele. Ha elegem lett J.-ből és a nagyvárosi kis lakásból, elmenekültem a tengerpartra, vagy néhány napra imádott Tova nénikémhez. Most minden reggel megbánom, hogy nem vidéken lakom, akár egy ugyanekkora házban, de kerttel, vagy csak még egy szoba lenne, vagy pár extra négyzetméter, vagy terasz, vagy erkély, vagy bármi!
És hogy szerencsétlen J. mivel tud felidegesíteni? Sorolom:
azzal, ha alszik – miért kell délután háromig aludni minden nap?!
ha horkol – nem igaz, hogy nem tudsz ezzel a szörnyű horkolással orvoshoz menni
ha nem horkol – miért nem vesz levegőt, mi baja van már megint?!
ha ébren van – miért nem csinálsz semmit, csak a telefonodat nyomkodod?
ha beszél – ha nincs semmi értelmes mondanivalód, akkor inkább maradj csendben, nem kell beszélni csak azért, mert van szád!
ha hallgat – most megsértődtél?!
ha eszik – nekem ne hisztizz, hogy meg vagy hízva, ha betolsz egy egész lábos csilit!
ha nem eszik – minek főztem, ha nem eszed meg?!
ha nem pakol el maga után – nem hiszem el, hogy képtelen vagy visszatenni bármit oda, ahonnan elvetted!
ha elpakol – tényleg nem emlékszel, hol tartjuk a poharakat?
ha zuhanyzik – miért tart 25 percig, hogy letusolj?!
ha nem fürdik – pfuj
ha melege van – meg vagy őrülve, pingvinek ugrálnak az ablakpárkányon!
ha fázik – nem kell mindig egy szál gatyában ücsörögni, öltözz fel!
Egyszóval bármivel képes kihozni a sodromból, és ez fordítva is pont ennyire igaz. A lehető legrosszabb verziói vagyunk saját magunknak, és mivel senki más nincs itt, egymáson verjük el a port.
Tegnap az az ötletem támadt, hogy stresszcsökkentés okán, végre belekezdek egy 30 napos itthoni edzéstervbe. Sajnos semmiféle dolgom nincs – fotózni nem lehet otthonról –, ami miatt ne lenne erre időm. Felkutattam a lakást a jógamatracért, szépen kisimítottam a kanapé és az asztal közé eső, matracnyinál épp arasszal nagyobb helyen, és nekiálltam az első gyakorlatnak. Hason fekve karkörzés és előre nyújtás. Jobb kéznél az asztal, balra a kanapé lába akasztott meg. Kis átrendezés – asztalt arrébb rak, matracot arrébb húz -, újra nekifutottam. Ezúttal a kinyújtott kezem a konyhaszekrényt súrolja, de legalább nem verem be. A következő gyakorlatnál – falnál fekvőtámasz – beszorult a fürdőszoba ajtaja kicsit. A falnál ülés – szintén a fürdőszoba ajtó előtt – egy kellemes lila foltot eredményezett a bal vállamon, amikor is elfeledkeztem a kilincsről. A kitörés lépése közben beütöttem a kezem J. irodaszékébe, a lépcsőzésnél pedig majdnem fellökött, amikor le akart jönni a fekvőgalériáról, majd kiröhögött.
Délutánra semmi más vágyam nem volt, mint kimenni a lakásból. Hogy fogjuk ezt kibírni hetekig?!
