Két éve dolgozom a Ben Gurion reptéren. Most pezsgő, petárdák és pom-pom görlök nélkül egyszerűen megkoronázták a munkám: jövő héten már nem kell jönni, a vírus miatt. A drasztikusan lecsökkent járatszámot pár kolléga ellátja majd. Pedig akartam írni az évfordulóra újra egy csinos cikket, fotókkal, sztorikkal. Nem tehettem mást: összegereblyéztem a jegyzetkéket a melósgatyám zsebeiből, a telefon memóriájából, meg a sajátomból.

Ez nem az én életem volt, tudom az első perctől kezdve. Két éve már csak a szabadnapokra kapom kölcsön a testem, a lelkem, az agyam. Egy-két nap nem is elég, hogy belakjam újra…

Hajnal kettőkor valaki kimászik az álmomból, az ágyamból. A ruháim közül kiveszi a cég ruháit, belebújik, és elviszi a testemet a reptérre. Az én képem van a belépőkártyáján, az én ujjlenyomatommal megy át az ellenőrző pontokon. Általában az agyamat is használja, bár ezt nem nagyon értem, miért. Ehhez a munkához nem éppen ideális. Ide traktor kéne! Erős motor ez is, húzza az igát a Maserati a szántásban – ugyanannyi lóerő –, de nem erre lett összerakva. Ha néha kölcsönkapom magamat, figyelek. Fejbefilmezek.

Nem nevezném portréknak a most következő képeket, inkább csak hosszú snittek, hulladékok a vágóasztalról, amiket sikerült kimentenem az elbitorolt agy fiókjaiból. Persze sztoriztam már sokat a haveroknak erről a légitársaságról, hiszen ennél tarkább sors-patchworköt nehéz elképzelni, de az a két év, amit itt töltöttem a reptéren, messze nem elég, hogy ez a puzzle összeálljon. Rakosgatom csak a darabjait.

Katolikusok Boollywoodból, Ukrajnából

Van egy indiai kollégám, szintén sortier agent (se magyar, se héber szót nem találok rá). Ő az előző életemben is lehetett volna kollégám, Bollywoodban volt rendezőasszisztens. A felesége révén alijázott, de egy jeruzsálemi keresztény gyülekezet tagja. Furcsa humora és furcsa angolja van. Tisztel, mert az indiai kajáit, amit körbe szokott kínálni, csak én tudom megenni másodszor is. Atul a neve, és tényleg olyan, mint egy sovány fekete macska. Katolikus srác volt még egy, egy ukrán. Koszta a neve. Mind a kettőnk angoljának jót tett, hogy folyton teológiai kérdésekről vitáztunk. Mikor elment a cégtől, megölelt, és megígérte, hogy imádkozni fog azért, hogy közelebb kerüljek a céljaimhoz. Valószínű, az ő istenénél is hosszú a várólista, mert két éve semmi nem mozdult…

Mielőtt tovább sztoriznék, egy kis gyorstalpaló a csomagszortírozás nehéz és összetett technológiájáról. Hosszú útjuk végén a feladott csomagok leérnek egy hatalmas, zajos hodályba, ahol szétszortíroztatnak. Ahova a számítógépes, vonalkódos rendszer küldte őket, a száz acélcsúszda egyikére ledobja mindet a szalag. Egy emelet magasból bucskáznak le a karmaim közé. A rendszer ritkán hibázik. Mikor a csomag leér, azonnal adminisztrálni kell a küldeményt, mielőtt a konténerekbe kerül. A kis gépeknél nincs konténer, agala van, angolul trolley, magyarul kiskocsi. Azon utaznak a csomagok, a bőröndök a repülőig.

A fapados társaságok gépeinél egyszerűen bólintunk a rakodósrácnak, aki kiemeli a csúszda aljából, és a helyére dobja a táskát. A macerásabb járatoknál számolni kell, hány darab ment egy konténerbe. Ilyenkor előkerül a bingó nevű lap. (Tényleg úgy néz ki!) A bőrönd fülére ragasztott papírszalagról letépem a kis ellenőrző matricacsíkot, és a bingó-lapra biggyesztem. A lap együtt telik a konténerrel. A kísérő kartonra ráírom: 41 darab, és a konténer zsebébe dugom. Mehet! A nagy légitársaságoknál ez az adminisztráció csak egy lövés a szkennerrel, és máris látják Torontóban, Friscoban a kollégák, hogy Mr. Kaufman batyuja befészkelte magát a többi priority bag közé, és várja az Atlanti-óceán átrepülését. A gépek feltöltését irányítók megadják, hány konténerben kell elférni az összes motyónak. Ettől a munka olyan, mintha sudokuzni, tetriszezni és legózni kéne egyszerre. Mikor azt hiszed, hogy kész vagy, váratlanul megérkezik a túlméretes küldemények szalagjáról 9 db szörfdeszka, egy gitártok és egy spániel. Néha púposra tömjük a konténert, néha félig rakva lezárjuk, a gép rakodási egyensúlya miatt kevesebb pléhdoboz se lehet, több se, mint az utasítás. Néha telefonon, walkie-talkie-n érkezik egy csomagszám, ezt szeparálva kell küldeni. Ennyi.

Raktoros, trakodók

A rakodókkal, traktorvezetőkkel izgalmasabb a viszony. Ők egy másik cég alkalmazottjai, de a ránk bízott járatért én felelek. Mondom nekik, hogy melyik csomagot melyik kocsira, konténerbe, melyik szállítmányt hova, hányadik ez, és hány kell még. Kezem alá forgatják a bőrönd fülét, vagy rám se bagóznak. Együttműködnek, vagy ész nélkül hajigálják a holmikat. Két év alatt azért összeszoktunk. A traktorosok messziről integetnek, némelyik kiszáll kezet fogni, vagy, mint a kosarasok, összebokszolni velem, jön a váll-lapogatás. Először szokatlan volt ez a permanens full contact, ami Magyarországon még a családi-baráti körben is ritka, de megszerettem. Mánisma? Kol beszeder! Mizújs? Minden rendben!

Minden rakodó álma, hogy egyszer ő is traktoros lesz, esetleg golf-kocsin szaladgáló főellenőr. Ez utóbbihoz évek kellenek, de a vágyott traktoros vizsga akár hónapok alatt összejöhet. A mai sofőröket még rakodó korukban ismertem meg, így kicsit kevesebb ordibálással elviszik nekem a teli kiskocsit, konténert, mint a friss kollégáimnak. Zúg a szalag folyton, de azért tudunk beszélgetni, és a héber tudásom is így acélozódik.

Nehézatlétika

Az az érzésem, hogy a Szovjetunió utódállamaiból mindenki, aki a küzdősportokból vagy a nehézatlétikából kiöregedett, idejött dolgozni. Van pehelysúlyú ketrecharcos, szuper-nehézsúlyú birkózó, a tajgák tigrise, profi bokszoló, van súlylökő, van kalapácsvető, aki a kedvenc szerszáma után hajította a sarlót is 89-ben, aztán itt kötött ki a haifai hajó-, majd a tel-avivi légi-kikötőben. És pakolja a – ma is sarló-kalapácsos – Aeroflot Moszkvába menő bőröndjeit.

Grúzia egykori junior birkózó bajnokával mindig volt közös témánk: a magyar birkózósport nagyjai, olimpiai bajnokok, mint például Csatári József. Neki példakép volt, nekem meg a hentesbácsi, aki a kislánya meggyógyításáért bélszínt hozott a doktor néninek, anyukámnak. Bélszínt, a Kádár-korszak közepén! Ezen jól szórakozott. Aztán ő mesélt arról, hogyan fogott kezet Ceaușescu fiával, Nicuval, aki nagy barátja volt a birkózásnak. Elismeréssel beszélt a budapesti dolláros kuplerájok felhozataláról a nyolcvanas években, amit ő valószínűleg jobban ismert, mint én, aki ott éltem, de forintból. És közben megrakott egy konténert a San Franciscóba menő járat csomagjaival.

Telefontörténetek

A magánélet persze nem állhat meg. Folyton mindenkinél kézben, fülön a telefon.

Na, ki lesz a mai áldozatom? Mizrachi srác, a fiam lehetne, de jobb, hogy nem az. Ezzel az arccal eredményesen pályázhatna a legelvetemültebb gyilkos szerepére valami amcsi világmegmentős filmben. Tudják, amelyikben a brúszviliszek egy egész tárat belelőnek az ilyenbe, az utolsó jelenetben. Ritkán kapom ki rakodónak, de az is sok. Összeszorított fogakkal dobálja a koffereket, ha azt mondom, várj!, megáll. Ennyi a kommunikáció. Többet nem is nagyon merek, mert félek, hogy átugrik a kiskocsin és átharapja a torkom. És most üvölt. Torka szakadtából bele a kihangosított telefonba, amit néha beejt a csomagok közé. Igazi hősbariton hangja van, és pontosan artikulálva ordít: – Nekem időpont kell! És nem augusztusra (december volt)! – Valaki nőnemű személyről beszél, ha ezt a hangerőt még beszédnek lehet nevezni. Gesztusai is, mint az ódivatú színházi hősöké, bár kicsit ront a hatáson, hogy közben telik a keze alatt a kiskocsi az Amszterdamba menő csomagokkal. A női hang a telefonban higgadtan válaszolgat: – Értse meg… – De itt már az én emberem közbevág. Nem értem! És operai gesztusok jönnek, a fül és a váll közé szorított telefonnal. Pokoli orgánummal, repülő kofferekkel. Aztán vége lesz a furcsa duettnek, ha jól hallom, kiegyeztek februárban. – Orvos? – csak ennyit merek kérdezni. Nem ordít, de kicsit ingerültebben válaszol, mint amit szeretek: – Te kihallgattál? – Anyanyelvemen azt válaszoltam volna, hogy a másik terminálban is hallotta mindenki. Így, poén híján csak egy mosolyra futotta, mert nem mertem elröhögni magam. Elég plasztikusra sikerülhetett, mert leesik neki, és ő röhög fel, de aztán mindjárt abba is hagyja: – Anyám nagyon beteg – és átsétál a másik járat csúszdájához. Aznap még egy párszor összeröhögünk. Ezzel, azt hiszem, az éves kötelező mosolyadagját letudta. Az Elvetemült gyilkosok arckifejezésével rakodik tovább. A mama mehet a műtétre.

Mesélő nagypapa

Persze a telefonhoz ragadó rakodó lehet akár békés nagypapa is, mint az egyik kedvenc etióp kollégám. Tökéletes kis drótnélküli head-setje van, felkészült a szombati műszakra. Elindul a meló, lassan csurdogálnak a csomagok a csúszdán. Ő is mintha lassítva mozogna, és a bőröndök is mintha úsznának a levegőben, mielőtt a kiskocsira zöttyennek. Etióp barátom nincs még hatvan se, kábé mint én. De hogy unokával beszél már egy órája, az biztos. Mesél. Nem tudom, mit, mert amharául mondja, de biztos, hogy mese. Néha a fordulatait is érteni vélem, olyan szépen, plasztikusan adja elő, de a kisunoka biztosan követi őt, mert hallom, ahogy az ellenőrző kérdések után folytatja. Érzem, hogy a hallgató vele van. És közben mosolyog. Nem csak a történetet látja, de a megbabonázott hallgatót is. És mindeközben zúg a szalag, zuhognak a bőröndök, üres agalákkal csörömpöl végig a termen egy traktor. – Nehág! – kiabálok egy traktorosért –, tele az agalánk! A mesének is lassan vége. Azon kapom magam, hogy egy ideje én is a hipnotikus szöveget hallgatom. A traktoros kérdése zökkent ki: – Melyik járat ez? – Bordeaux. Az első agala. Az apró etióp nagypapa meg odagurítja a következő kiskocsit. Közben az unokák is váltottak. Ez egy pajkosabb mese, már az indulásnál kiderül. Hány unokája lehet? Mert kiskocsi csak kettő lesz ma. Gyenge szombati forgalom, félig van a gép.

Inverz Rómeó

Egyszer, ha újra színészeket tanítok majd, feladom nekik feladatként, hogy játsszanak el úgy egy dialógust kihangosított telefonnal, hogy közben húszkilós tárgyakat rakosgatnak egyik helyről a másikra. De teljes érzelmi hőfokon. Nekem ez itt mindennapos élmény. A csomagok könyörtelenül zuhognak a csúszdán, nincsenek tekintettel rá, hogy szegény srác első randit beszélne meg éppen, vagy pont most teszik lapátra. És a head-set nincs mindig kéznél. Letépem a kis jegyet a fogantyún lógó papírszalagról, és felragasztom a konténer azonosító lapjára. Ennyi ideje van a rakodónak magánélni, és már ott is a következő csomag, pedig a telefonban a lány éppen ott tart, hogy értsd meg, nem akarom folytatni. A máskor folyamatosan egykedvűen dudorászó, nagydarab medve most sír a telefonnak, amit a csúszda szélére rak, a gumiütközőre. Kifordul a csomaggal a konténer felé, bedobja, de már fordul is vissza, ráhajol a telefonra, mintha tényleg a kedves ajkai szólnának a gumitönkről, belesír egy könyörgést, de közben már fogja a következő koffert, a levegőben kapom el a papírcsíkot, mert persze én nem létezek neki, csak a hang a telefonban, és a tárgyak, amelyek közéjük csúsznak három méter magasból. Ennek a tornagyakorlatból és imádkozó hajlongásból szerkesztett jelenetnek az vet véget, hogy egy pici táska kiugrik a csúszdából, és lesöpri a telefont a gumiütközőről. Új jelenet kezdődik, amely a klasszikus burleszk legnagyobbjait idézi. A telefon lepottyan a földre, és becsusszan a konténer alá, éppen középre. De nem hallgat el. A lány csak mondja, mondja. Az én rakodóm pedig zokogva próbálja belefojtani a szót szerelmi vallomásával a lányba, de közben minden irányból megpróbálja elérni a konténer alá esett telefont. Persze szó sincs már lírai suttogásról: be kell ordítania a kerekek között, miközben a kezével reménytelenül kapirgál a többmázsás fémdoboz alatt. A csomagok persze gyűlnek a csúszdán, kigyullad a jelzőfény: eldugultunk. De a rakodómat ez most nem érdekli. Megpróbál bebújni a konténer alá, de csak a feje fér be, így nyomja tovább az inverz erkélyjelenetet. Aztán fény gyúl az agyában is, nekifeszül a bőröndökkel teli konténernek, hogy arrébb tolja a kedves hangját elrekesztő monstrumot. Sikerül neki, de a konténer kicsit elfordul közben… A telefon pont a kerék útjába kerül… Reccsen. És a kedves elhallgat benne. A férfi most megérti: vége, fel kell adja a harcot. Felveszi a földről a halott telefont. Nem siratja. Értelmetlen áldozat volt egy tragédiában. A vesztes elhagyja a színpadot. A függöny legördül. A pekingi gépet a szomszéd járatoktól kölcsönkért srácokkal fejezem be…

Általában azért derűs volt itt az élet. Szinte mindenkit hallottam már énekelni, sőt van olyan srác is, aki akkor se hagyja abba, hogyha beszélnek hozzá. Hangos szó csak akkor van, mikor egy brigád munkába áll. Ilyenkor értekezletet, jesivát tartanak, elosztják a járatokat. Ordítva tájékozódnak tőlünk, hogy melyik járaton hány utas várható. – 340 (az nagyon sok!) – mondom egy tohonya iráninak, mert szeretném őt megúszni. Ordítva protezsál maga helyett egy fiatal azeri kölyköt, aki precíz és türelmes. – 180 – súgom a srác fülébe. Elcsitul a vita. A fiatal kolléga hálás a trükkömért. Feszülnek a tetkók a karján, vígan szállnak a kofferok. Hajnalban kezdtem, és mindjárt dél. Ha ez a madár elrepül majd Hong Kong felé, szabad leszek. Aztán fél napig élhetem a saját életemet, ha bírom. Valahogy így telt a két év…

Egy szabadnapon a teraszon reggelizve 5-6 járatot tudtunk lecsekkolni. Jön a kolozsvári Wizz Air! Ez meg a pesti, nem késik! Hogyhogy? Aztán lefotóztam a Unitedet, meg néztem a beosztást, hogy ki fogadja: Alex. “Nyeld le a kávét, itt a Newark!” – whatsappoztam neki a fotóval.

Most meg ülünk a teraszon, és az ég üres. Jó pihenést, légi társaság!