Péntektől bezárják Bné Brakot, harsogják a hírek. Senki se ki, se be. A kormányrendelet vesztegzár alá vonta a várost, csak a legszükségesebb mozgás engedélyezett – mentők, rendőrök, katonák, élelmiszer.

Mindez azért történt, mert ebben az ultraortodox városban különös erővel, futótűzként terjedt el a járvány. A szakértők az eddigi mérések arányai alapján a 200 000 lakosból 75 000-et fertőzöttnek sejtenek. Bné Brak hiába kisváros, technikailag csak egy negyed a tel-avivi agglomerációban, összenőve a szomszéd negyedekkel. Most mégis jól látszanak az eddig csak a lakók ruházatából kivehető határok – széles, piros szalag fut keresztbe az utcán két közlekedési tábla közé kötve, rendőrautó biztosítja a kereszteződést, és a határőr egységek autóit, katonáit látni szerte a városban, ami éles kontrasztot ad a haszidokkal.

Bennünket, újságírókat a sajtóigazolvány felmutatásával beengednek. Kicsit kilógunk maszkban, gumikesztyűben a relative népes utcákat róva, bár a szokásos sabesz előtti tömegnek nyoma sincs. Sok a gyerek és az idős az utcán, imakönyvvel a kezükben, arcukat eltakarva előlünk kaftános férfiak sietnek.

A Kehilot Jakov utcán indulunk el, ahol két kiskamasz, Jichák és Slomó félszegen válaszol a kérdéseinkre, miközben autót mosnak. “Már csak nyolcan vagyunk otthon, mióta hárman megházasodtak, így nem is olyan rossz ez öt szobában” – mondják. Két hete tart a karantén, de úgy gondolják, jobb lett volna korábban, március elején elkezdeni, mert Purimkor rengetegen voltak a zsinagógákban, és talán megállítható lett volna az egész, ha nincsenek a telt házas ünnepségek.

Az utca másik felén szukkoti sátor áll – ideiglenes zsinagóga, rajta héber nyelvű felirat: 10 főnél több nem tartózkodhat bent, és legalább 2 méter távolságot kell tartani. Bár a jelenlegi hivatalos szabályozás már csak két főt enged, nem cserélték ki a feliratot.

A buszmegálló melletti sátor-zsinagóga most épp üres, de fiatal férfi jön ki a mellette lévő ajtón – egy óvóhelyből kialakított zsinagóga bejáratán. Lent a padokkal, könyvekkel telezsúfolt terem két sarkában két fiú imádkozik. Egyikük, Jichák szóra bírható.

23 éves, Bné Brakban született, és soha nem is élt máshol. Panaszkodva meséli, hogy nagyon megváltozott az élet az utóbbi két hétben – mindenben korlátozzák, vallásos tanulmányai folytatásában, a lakásból való kijárásban, az ünnepi ruha beszerzésében. Ő ötödmagával él egy száz négyzetméteres lakásban, minden nap most ebbe a kis zsinagógába jár imádkozni és magában tanulni.

“Egyáltalán nem viselkedtek rendesen az állam vezetői a Tórát tanuló harediekkel, mert megtiltották, hogy minjenben imádkozzunk, ellenben engedélyezték a tüntetéseket. Mi az, hogy engednek tüntetni, de tanulni és együtt imádkozni tilos? Azt gondolom, hogy sokan ezért nem tartják be ezt a törvényt, főként a tüntetés megengedése miatt. A nagy többség hallgat a rabbikra, és nem csinál minjent, miután a rabbik most azt mondják, az egészség védelme az első, és legfontosabb, és mindenkitől a magányos imádkozást kérik. Én Avsalom Kohen és Jichák Joszef szefárd főrabbi útmutatásait szerint élek, és betartom a korlátozásokat” – mondja. “Higgye el – teszi hozzá – azért imádkozunk, hogy mindenki meggyógyuljon, haredi és vallástalan, zsidó és nem zsidó, mert nincs köztünk különbség. Mind egy nép vagyunk, Hong-Kongban, vagy bárhol is vagyunk a világban.” Ő most külön egy barátja koronavírusos édesapjáért is imádkozik, mint kiderül.

Kis, zsúfolt sikátorban egymás nyakába épült bővítmények ablakaiban gyerekek lábat lógatnak, láthatatlan kezek az ablakrácshoz erősített ruhaszárítókra terítik a mosott ruhát. Az egyik épület előtt két férfi egy félig kivágott fával küzd. Ütik, húzzák, vonják. Apa és fia. Smulik, a hatvan év körüli apa pihenésképpen elmeséli, hogy imádkozással, tanulással foglalkoznak általában. Beszélni szívesen beszél, de kéri, hogy ne fotózzak. Szerinte jól halad a válság kezelése, ők két hete nagyjából nem hagyták el a lakást, olvasnak, tanulnak, a gyerekekkel társasoznak. Tévé, számítógép vagy internet nincs a háztartásban, de szeretik egymást, békésen telnek a napok, nem okoz feszültséget az összezártság.

Átmegyünk a város központjába, ahol a Hazon Is és Rabbi Akiva sarkán óriás hirdetőtábla áll azzal, hogy most mit szabad és mit tilos, a tetején öles betűkkel a felirat: Otthon maradunk, hogy életben maradjunk. A szombatra vásárlók szinte kivétel nélkül el kell haladjanak a tábla előtt, és bár az elmúlt hetekben megszokott utcaképhez képest sokan vannak, a koronavírus előtti időkhöz képest alig lézengenek páran az utcán. Itt is sok az idős és a gyerek, kesztyűt még csak-csak húznak, de maszkot alig látni valakin.

Az üzletek előtt hosszú sorok, relatíve türelmesen várakoznak az emberek a biztonságosnak mondott távolságot betartva. Az egyik ház első emeletéről énekszó hallatszik, fiúk imádkoznak a tágra nyitott franciaablakban, talán lakászsinagóga lehet. Az épület előtti kis udvaron a megszabott távolságra egymástól két idősebb férfi tart velük. Hajlonganak, és rosszallva nézik, ahogy felemelem a fényképezőgépet. Együtt a minjen, a vallásos parancsolat és az állami rendelet is betartva.

Nem sokkal arrébb egy férfi a harmadikon emeli magasba két év körüli kisfiát, hogy a nagypapa lentről láthassa, a gyerek integet, a nagypapa puszit dob, és miután jó szombatot kíván, az autóba ülve elhajt.

Móse, egy hatvanas éveiben járó úr, néhány kis szatyorral a kezében tart hazafele, egy hete nem tette ki a lábát a lakásból, mondja. Mélyen egyetért az egyre szigorúbb rendelkezésekkel, és kifejezetten örül a hadsereg jelenlétének.”Jóval kevesebb gyerek kóricál, egész sokan hordanak maszkot és jelentősen kisebb, és egyre gyérül tovább a forgalom. Húsz éve lakom itt, vallásos vagyok, de cionista. Nem vagyok haredi, és amikor ideköltöztem, alig volt néhány család a városban, de most már itt ragadtam. Kár, hogy a hadsereg és az állam nem avatkozott közbe korábban, de jobb későn, mint soha” – mondja. “Sabat salom vebriut” – teszi hozzá.