Tizenhárom éves voltam, amikor sorsot vetettek szüleim. Anyám, ha jól emlékszem, pénztárosnő volt akkoriban az Arany János utca sarki Népbüfében, apám kéziszedő az Alföldiben, én pedig – mint mondom – tizenhárom. Ültünk a konyhaasztal mellett, megettük a már nem is tudom mit, utána elmajszoltuk a Sas utca sarki Drexlertől hozott dobostortát, s ezzel nagyjából be is fejeződött ez a különös, hétköznap délutáni, akkor még nem is tudtam, hogy miféle szertartás.
A mi családunk az új idők új dalai szerint tartotta magát ahhoz, amit az akkor világvevőnek csúfolt propaganda-rádiónk az agyunkba mosott. Hiába no, nincs új a nap alatt! Szóval ebben az álmosító szusszanásban apám ünnepélyes ábrázatot öltött, fejemre tette a kezét, mormogott valamit a bajusza alatt, amiből én egy kukkot sem értettem, s aztán közölte, mostantól nagyfiú vagy, ehhez tartsd magad, úgy viselkedj ezentúl! Utóbb tudatosult bennem, hogy ez volt a bármicvóm, mi azonban ilyen szavakat akkoriban nem használtunk.
De, hogy el ne kanyarodjak attól, amiről beszélni szeretnék, szóval ültünk a virágmintás viaszosvászonnal letakart asztal mellett, amikor apám azt kérdezte anyámtól, hogy és aztán mi lesz ebből a gyerekből, ha megnő? Anyám, sohasem felejtem el, még a kérdő hangsúly fenn volt a levegőben, amikor már kész volt a válasszal.
– Orvos! – mondta ellentmondást nem tűrő határozottsággal – Orvos, és zenét fog tanulni, hegedűt. – Szemrebbenés nélkül mondtam az igent, a tizenhárom évesek teljes meggyőződésével fogadtam meg, esküszöm!
És ezzel nagyjából egészében el is döntötték pályaívemet egészen addig, ameddig még szüleimnek volt befolyásuk rám. Anyámtól nem igen volt módom megkérdezni, hogy miért orvos és miért hegedű, mert még érettségi előtt elvitte a szíve. A bujkálás alatt kifázott a Tattersalban, meg a téglagyárban, és soha nem is jött teljesen rendbe.
Apám annyiban tartotta magát anyám akár korai végakaratnak is tekinthető jövendöléséhez, hogy ameddig idegei bírták, eltűrte a minden délutáni cincogásomat, de ahogy kettesben maradtunk, felmentett a kínszenvedés alól. Érettségi után is csak annyit kötött ki, hogy ha előbb szerzek valami szakmát, utána oda mehetek tanulni, ahová akarok. Az orvosi kar már régen ködbe veszett, mert a reáltárgyakból éppen hogy csak végigbukdácsoltam a négy évet, és bár a bölcsészdiplomát sem summa cum laude szereztem meg, az is idekívánkozik, hogy a debreceni egyetem faragott belőlem azt, akinek ma is tartom magam: gondolkodó embernek, aki kérdez és meg is hallgatja, amit mondanak neki.
Mindent egybevetve hálás vagyok a sorsnak, hogy elkanyarított az orvosi pályától, különösen most, hogy tombol ez a megfejthetetlen kór. Mindeddig csak hálával és tisztelettel gondoltam rájuk, most azonban szorongva osztozom kétségeikben, amikor olyan döntések sokaságát kell meghozniuk, amelyek mindegyikében talán maguk sem bizonyosak. Semmilyen szinten nem könnyű ma az orvosi hivatás gyakorlása.
A leszálló ágban, túl a csúcson – mondjuk az utolsó tíz évemben – már sokféle orvossal találkoztam. Olyan égbekiáltó nagy bajokkal nem kellett megküzdeniük velem, de volt munkájuk, ha kezük alá kerültem. Hogy minden eddigi találkozást túléltem, abban így utólag olyan harmadnyi szerepem lehetett jómagamnak, harmadnyi, hogy ezeknek a viadaloknak többségét már itt vívtuk meg a bituach leumi szíves közreműködésével, s a harmadik harmad azoknak az orvosoknak javára írható, akik bajlódtak velem.
Ez az utolsó harmad különösen felértékelődik bennem most, hogy ez a vírus úgy szedi áldozatait, mintha fizetnének neki érte. Meg, hogy a szóban forgó doktor bácsiknak (engedelmükkel eltekintenék akár csak sejtetni is, ki mindenkire gondolok hálával, mert most nem az egyes emberek személye érdekes számomra, hanem a habitusuk, hogy mi játszódhat le lelkük legmélyén), amikor az első vérképemmel találkoztak, amikor a műtét mellett döntöttek, amikor az altatómaszkot rám rakták, a szikével az első mozdulatot tették, vajon mi járhatott a fejükben. Jutott-e eszükbe, hogy de hiszen ez a beteg már túl van a másodvirágzásán is, érdemes-e ennyit vesződni vele, vagy… Mindez azért bír különleges fontossággal, mert óránként látom a híradókban, olvasom az újságokban, hogy szerte a világban, Spanyolországban, Olaszországban, az USA-ban és még sok helyütt nap nem múlik el, hogy ne halnának meg emberek százával, azért, mert nincs elég orvos, nincs vér, szakasszisztens, gyógyszer, ágy, lélegeztető gép vagy bármi más, mert olyan hatalmas nyomás zúdul robbanásszerű hirtelenséggel a fehér köpenyesekre, olyan soha nem látott teher alatt kell végezniük dolgukat, amelyet becsülettel és felelősséggel már nem lehet ellátni úgy, mint akár még tegnapelőtt is.
És vállalni?
Amikor küszöbön a pillanat, és a gondjaikra bízott fölé hajolva dönteni kell. Dönteni kell élet és halál fölött. Ez valami borzasztó lehet a medikusnak éppúgy, mint a nyugdíj előtt álló orvos-professzornak. A hippokratészi eskü a mérleg egyik serpenyőjében, a másikban pedig az a két-három, akár több rászoruló, akik közül választania kell, mert a sok rászoruló közül csak egynek jut ágy, gép, szakszerű ellátás, mert éppen nincs több. Akiknek kétségbeesett tekintetében még pislákol ugyan valamennyi fény, de se leleteik, se az évek óta hurcolt krónikus betegségeik, se koruk nem ígéri a boldog véget, mert ha túl is éli a kiválasztott az éppen aktuális beavatkozást, örökre nyomot hagy benne mindaz, amin át kellene mennie. És időközben az esetleg hátrébb sorolt szervezete már régen feladta a küzdelmet, mert nem jutott idejében mondjuk oxigénhez. A konzíliumnak állást kell foglalnia, s aztán valakinek gyakorolnia kell a pallosjogot. Ítélet nélkül, egy személyben, egy olyan ügyben, amelyben nincs vétkes, nincs sem fel-, sem alperes. Valakinek ki kell mondania a verdiktet.
Fel lehet készülni ilyen kihívásra? Edződni lehet a napjában tucatszor ismétlődő pszichés tortúrára? Meg lehet szokni ezt a lelki terhet, ezt a felelősséget? Nyilván tanítják az egyetemeken, hogy mi a teendő ilyen esetekben, de az ember nem gép. Lelke van, lelkiismerete, amivel nap nap után el kell számolnia. Hogy mit diktál az orvosetika. Mi az, amikor már minden mindegy, vagy mikor kecsegtet reménnyel a sürgősségi-azonnali beavatkozás, vagy a ráérős ellátás is célravezető. Ez olyan hadiállapot, amikor az orvosi álláspont a humanitárius és a száraz, egzakt mérlegelés valamiféle elegye. Civil értelmezésem szerint isten után lenni elsőnek felmérhetetlenül nagy feladat és felelősség. A partvonal mellől szurkolok minden orvosnak szerte a világban – s velük önző módon magamnak is! –, hogy sikerüljön mindig a legjobb döntésre jutniuk.
Drága édesanyám! Soha nem lehetek elég hálás a sorsnak, hogy elsodort az élet az orvosi pálya vonzásköréből.
Ugye megbocsájtasz?
Újságíró
