Paralel világok. Ezen gondolkodom, miközben próbálok szoknyát és kendőt keresni. Félóra múlva a tükörből egy ortodox, vallásos nő néz vissza rám. Magyar idegenvezetőm, Elijahu kéri tőlem, hogy a könnyebbség kedvéért próbáljak egy kicsit belesimulni a környezetbe. Hogy mennyire sikerült, már az is jelzi, hogy a mevaszereti buszmegállóban egy vallásos nő mellém áll, és beszédbe elegyedünk, tulajdonképpen kedvesen puhatolózik, ki vagyok, mi vagyok, mert még sosem látott itt.
A Sabat téren várok, Geula és Mea Searim sarkán. Ekkorra már teljesen női Cvi Jehezkelinek érzem magam, és kíváncsian lesek körbe a forgalmas utcán. Hosszú kabátos férfiak suhannak el mellettem, hangos tizenéves gyerekek, asszonyok babakocsival, néhány kíváncsi turista, és senki sem vesz rólam tudomást. Megérkezik Elijahu, velem egykorú, magyar szóval köszönt, kipában és cicittel, és csak kapkodom a fejem. Miközben kérdések zöme tolul fel bennem, elindulunk a Magyar Házak felé.
Elijahu Székesfehérváron nőtt fel, mozgalmas tinédzserévek és hosszú keresés után a Mea Searim negyedben kötött ki. Nehéz elképzelni, hogy mi hozhat valakit Magyarországról, egy félig zsidó, félig keresztény családból Jeruzsálem egyik legrégibb negyedébe, ahol az élet megállt valahol a múlt század környékén. Ma itt kizárólag ultraortodox zsidók élnek, habár a negyedet nem ezzel a céllal tervezte Conrad Schick német protestáns misszionárius és autodidakta építész az 1860-as években. Amikor a jeruzsálemi óváros már túlságosan zsúfolttá és életveszélyessé vált a járványok és a fertőzött víz miatt, néhány üzletember úgy látta jónak, ha vesz egy darab földet a Jaffo út mellett, és egy fallal körülvett, biztonságos és zöld negyedet alapít. Mea Searim volt Jeruzsálem első negyede, ahol közvilágítás üzemelt. Most a sok vallásos tárgyat és rabbiképeket árusító üzlet mellett csíkos kaftános férfiak olvassák a híreket az úgynevezett paskevilimről, utcai poszterekről, amelyek a közösségek életéről számolnak be.
Elijahu mosolygós, közvetlen, és két lábbal a földön jár. Miközben a purimi műszakját intézi a telefonon, arról mesél, milyen volt tinédzserként bandázni és rockkoncertekre járni, és először hallani a zsidó ünnepekről. Milyen volt, amikor elkezdett zsinagógába járni, ahol hirtelen ő lett a tizedik férfi, mindenki kedvesen fogadta, és fontossá vált. Mert ugye az egész mégiscsak erről szól, tudja ő jól. Elfogadva lenni, valahova tartozni, szeretve lenni. Neki a zsidó vallás adott választ, de megérti, ha valaki a kereszténységben találja meg ugyanezt. Nagyon nagy valószínűséggel a többség mellettünk nem osztaná ezt a véleményt.
Mindeközben a Magyar Házak mögötti negyedben találjuk magunkat, lerobbant műhelyek és üzletek között, az egyik legnagyobb jesiva, a Mir Jesiva közelében, amely pár évvel ezelőtt azért került a lapok első oldalára, mert az egyik rabbija a miniszterek meggyilkolására szólított fel. Elijahu olyan praktikus információkkal is ellát, mint hogy itt olcsón lehet üvegest találni, és természetesen vallásosak és nem vallásosak is járnak ide.
Egy egyszerű halandó számára minden vallásos izraeli férfi fekete kabátot, kalapot és pajeszt visel, a nők pedig hosszú szoknyát és kendőt vagy parókát. A képlet persze messze nem ilyen egyszerű. Mea Searimban főleg haszid zsidók élnek, de teljesen különböző csoportok. A haszid mozgalom viszonylag későn, a 18. században kezdődött Nyugat-Ukrajnában, spirituális, már-már misztikus irányzatként. A haszidok dinasztiákba és vezetőik, a rebék köré szerveződnek, megőrzik a régi kelet-európai öltözködési szokásokat, tradíciókat és a nyelvet is. Legtöbbször az eredetvárosról vagy a dinasztikus családról kapják a nevüket, mint például a szatmári, munkácsi, Ger vagy Gur és még rengeteg másik. Mondanom sem kell, hogy rendkívül zárt közösségeket alkotnak, szigorú szabályokkal. És aztán természetesen ott vannak a mitnagdim vagy perusim, akiknek jelentős része a vilniusi rabbi követője, és egyszerűen litvákoknak hívják őket. Fő tevékenységük a Tóra és egyéb szent könyvek tanulása. Természetesen a két csoport nincs túl közeli barátságban egymással, csak annyira, mint a Betar Jerusalajim- és a Makkabi Tel-Aviv-szurkolók.
Közben, ahogy beérünk a Magyar Házak negyedébe, Elijahu elmeséli, hogyan érkezett Izraelbe, hogyan szállt le a reptéren, majd költözött Tibériásba, onnan Tel-Avivba. Pár év után belátta, hogy ha nem változtat életmódján, akkor nagyjából mindegy, hogy itt vagy Magyarországon él, és ekkor kezdett tudatosabban a judaizmus felé fordulni. Már megszületett benne a betérés gondolata, és magyar kapcsolatai révén jutott el a Magyar Házakhoz. A rabbi, aki elvállalta a tanítását, mindennap idejárt a kolelbe, és megkérte, hogy itt csatlakozzon hozzá. Most ott állunk a kis tér közepén, a kolellel szemben, amely akkor még egyszintes, öreg épület volt, nyomtatott falmintával a termekben. Most már teljesen új, kétszintes, férfiak sétálnak ki-be. A tanulóhelytől nem messze található az iroda, ahol a magyar vallásos közösség és a Magyar Házak működéséért felelős ügyintéző székel.
Jehezkel Lefkovics irodája egy öreg, kis szoba, képekkel és térképekkel telezsúfolva. Mikor megérkezünk, épp látogatója van, nagyon elfoglalt, mert csak tegnap jött meg Amerikából. A közösség működéséhez szükséges pénz nagy része külföldi adomány, főként gazdag amerikai–magyar zsidóktól. Ezután Izraelbe visszatérve Jehezkel Lefkovics elbírálja a nála jelentkezőket, és adományokat utal ki nekik. Bármilyen magyar származású vallásos család kérvényezheti ezt, és teszik is: az egylet több mint ezer családot segélyez, működtetnek egy öregek otthonát, vallásos iskolát, és extra segélyeket utalnak ki különleges alkalmakkor.
Egyébként Jehezkel Lefkovics folyékonyan beszél magyarul: bár ő már Jeruzsálemben született, a családja Magyarországról érkezett. Hosszú és kalandos életútjuk során sok mindennel foglalkoztak, a borkereskedéstől kezdve a függönyárusításig, de vallásos életmódjukat végig megőrizték. És ez igaz a szikár és maga módján barátságos Lefkovics úrra is, aki a napi nyolc óra munka előtt és után is a tanulásnak szenteli idejét. Szabadkozik, hogy sajnos most több időt nem tud ránk szánni, de megadja a telefonszámát, hogy bármikor szívesen leül velem beszélgetni. Kifelé haladva megvárom Elijahut a lépcsőházban, mert még pár ügyet el kell intéznie.
Amíg kinn várok, zajlik körülöttem az élet. Egy alagsori helyiségben purimi ajándékkosarakat lehet rendelni, nők jönnek-mennek, mindenki babakocsival, és amíg a kosarakat szemlélik, a kicsit kinn hagyják mellettem. Látszik, hogy fel sem merül senkiben, hogy valaki rossz szándékkal fordulna meg itt. Akármennyire is távol áll ez az életmód tőlem, van valami megindító ebben a összetartozás-érzésben. Távolról egy hangosbemondó szól; ahogy közelebb ér, jiddis szavak ütik meg a fülem. A fejem fölött a kifeszített kötélen sötét ruhák száradnak. Az egylethez hajlott hátú, hosszú kabátos öregember érkezik, kedélyesen elcseveg az arab építőmunkással. Sajnos tapasztalatból tudom, hogy a helyzet nem mindig ilyen idilli, mert két hete, amikor civilként voltam kénytelen elhaladni Mea Searim mellett, csak egy ügyes manőverrel kerülhettem el a gojnak járó, jól irányzott köpést.
Közben megérkezik Elijahu, aki el is meséli, hogy amíg a papírokat töltötte ki, mindjárt ki is faggatták, hogy ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, házas vagyok-e. Gondolom, ha nem lennék, hamar találnának egy jó kis sidukhot. Magyarnak lenni itt sokat számít. Mivel egyre kevesebb és kevesebb magyar ortodox érkezik, és a legtöbben, akik itt élnek, csak hírből hallottak magyar őseikről, és igazából már egy szót sem beszélnek magyarul, minden újonnan jött magyart próbálnak megtartani. Például pár évvel ezelőtt, ha vallásos magyar fiúk érkeztek ide tanulni, akkor teljesen ingyen biztosították számukra a szállást, az étkezést és a tanulást is.
Az egész negyed csupán pár terecske és néhány kétszintes ház, a tereken lezárt kutak. Kis zsinagóga előtt állunk, ami Hatam Szofer után kapta a nevét. A híres pozsonyi rabbi a 19. században indította el ortodox mozgalmát a reformzsidóság ellen, és rengeteg magyar rabbinak, illetve dinasztiának lett a szellemi vezetője. A zsinagógába már alig járnak igazi magyarul tudók, pedig volt idő, amikor ez volt a nyelv, amit itt beszéltek. Elijahu elmeséli azt is, hogy a legtöbb magyar család most a Dushinsky haszid irányzathoz tartozik, amely az alapító rebéről, és nem az eredethelyről kapta a nevét. De a Dushinskyk mellett sok Toldos Aharon haszid is megfordul a magyar közösségben, akiket jellegzetes csíkos kaftánjukról lehet felismerni. Ha az előbbi nem is, az utóbbi minden bizonnyal ismerős a legtöbb izraelinek, ha nem is másról, de erős és határozott anticionizmusukról és az újabban fellángoló, agresszivitásba forduló bevonulásellenes retorikájukról. Ez a téma persze megérne egy külön cikket.
Ahogy elhagyjuk a Magyar Házakat, arról beszélgetünk, mi lesz ennek az eltűnő magyar világnak a sorsa. Elijahu pár évvel ezelőtt még azt az álmot dédelgette, hogy az itt hallott történetekből egyszer könyvet ír. De sajnos, akik ezeket a történeteket mesélték, már nincsenek velünk. Így is sok felvett anyag és mese van Elijahu birtokában, és a remény, hogy egyszer lesz belőlük valami. Elijahu törekvései nem csak az elmúló közösség felé irányulnak. Pár évvel ezelőtt fiatal magyar fiúk még aktívan összejártak egy kis pénteki Tóra-olvasásra, aztán egy sörözésssel egybekötött, magyar falusi diszkóra emlékeztető bulizásra. Mert hát ugye a magyar bármit is csinál, abban kell lennie egy jó eszem-iszomnak. De ma már ezek a fiúk családosak, és az élet különböző országokba sodorta őket.
A Strauss utcán megyünk a Jaffo utca felé. Pár órás kitérő után visszatérek az én világomba. Lekapom a fejemről a kendőt. Elijahu elkezd nevetni, elképzeljük, hogy ez a sokféle ember körülöttünk vajon most mit gondol az ortodox nőről, aki alighogy kiért Mea Searimból, máris megszabadult a kendőjétől.
Paralel világok. Elijahu megy felvenni a kisfiát az esti műszak előtt, én meg szaladok, hogy elérjem a mevaszereti buszt. Mögöttünk az ultraortodox Magyar Házak és a VHK-bulik.
Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>
Idegenvezető Izraelben
