Teliholdas sivatagi túraútvonalként a természetimádók és a kihívásokat keresők közkedvelt éjszakai attrakciója a Hawarim szurdok, de nekünk csak félhold jut, azt is felhők takarják.
Kalandszerető feleségem beszél rá, hogy ha már a környéken vagyunk, próbáljuk ki. Az előre áttanulmányozott útleírás javaslatának megfelelően az autót egy kivilágított kereszteződésben hagyjuk (a 40-es út mellett a Midreset Ben-Gurion felé vezető bekötőútnál), ahol kisebb az esélye, hogy feltörik a sivatag lakói. Telihold idején a szerpentin alján lévő parkolóban a Természetvédelmi Hatóság biztosít autómegőrzést, de most nincs telihold, és mi nem is onnan indulunk… Az autó elülső szélvédőjén hagyok egy cetlit a nevemmel, telefonszámommal, és hogy hová mentünk, mikor érkezünk. A biztonság kedvéért érdemes családtagot, vagy barátot is értesíteni a túra előtt.
Innen egy körülbelül 20 perces útmenti gyaloglás következik (szigorúan a biztonsági korláton túl) a túraösvény kezdetéig. Vigyázni kell, mert bár éjfél körül van, a gyakran szembejövő autók reflektorai elvakítanak. Ilyenkor megállunk, mert az út menti keskeny ösvény mellett néha szakadék tátong, amit könnyen szem elől téveszthetünk és félreléphetünk.
A meleg ellenére hosszú nadrágban és zárt cipőben vagyunk az esetleges kígyó- és skorpiómarás elleni védekezésként.
Egyikünk kikapcsolja a mobilját, hogy takarékoskodjunk az elemmel, bár töltő is van nálunk, a sivatagban mindig hasznos a fokozott óvatosság. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy az út nagy részén nincs térerő, tehát eltévedés, lábficam, kígyómarás, kiszáradás és egyéb szükség esetén nem tudunk segítséget hívni.
A Wadi Hawarim táblához érünk (hawar – márga), ahonnan besétálunk a teljes sötétségbe. Eltart egy ideig, míg megtaláljuk az ösvény elején lévő, nabateusok által sok száz évvel ezelőtt kiásott víztároló márga-gödröt. Az út során csak itt kapcsolom be a mobilom reflektorát, enélkül biztos nem venném észre a bokrok között észrevétlenül meghúzódó barlangnyílást.
A korábban nomád nabateusok Izraelben (az i. e. negyedik században) kereskedők voltak. Útjuk az Arab-félszigeten, Jemenben kezdődött, és a Földközi-tengernél, a Gázai-parton ért véget, majd onnan Európába vitték áruikat. Felügyeletük alá vonták a Negev-sivatagon át haladó fűszer- és tömjénkereskedelmi karavánutat is, melyet az útszakaszon levő nabateuskori települések (Avdat, Mamsit, Sivta és Nitzana) romjainak világörökségi jegyzékbe vétele is tanúsít. A karavánút nevében őrzi a tevéken szállított áruk típusát: mirha és tömjén, fűszerek és a holt-tengeri aszfalt. A nabateusok lélegezték, szagolták és élték a sivatagot, és szakértői voltak az ilyen területen való túlélésnek.
A sivatagban különösen lehetetlen víz nélkül létezni, ezért az ilyen utat csak úgy lehet túlélni, ha olyan víztartályokat hozunk létre, mint ez a márga-gödör. Kőlépcsők vezetnek le a körülbelül öt méter mélységű ciszternához. Közepén egy kőoszlop áll, amely a mennyezet alátámasztására szolgál. Előtte egy kis fülke van, amelyben valószínűleg a nabateus Dusra isten szobrát helyezték el. A nappal erre túrázók láthatják a lejtőről leereszkedő csatornákat, melyek a bennük lefolyó vízzel feltöltik a tartályt. A felette levő tamariska-, vagy tamariszkusz-bokrok a víz párolgását akadályozzák. A környéken történő áradások során a ciszterna – akárcsak régen – ma is megtelik vízzel.
Felmászom a közeli domb tetejére, és onnan kiáltok le a tévesen a másik oldali szurdokban elinduló fiatal tel-avivi párnak, akik csatlakoznak hozzánk. Kiderül, hogy a nő szülei – természetesen – erdélyi magyarok, de ő nem tud magyarul, csak annyit, amennyit minden izraeli: istenem, szeretlek, rakott krumpli és igen-migen.
Elhagyjuk a ciszternát, balra fordulunk, és folytatjuk az utat, amely lefelé vezet a Nahal Hawarim-szurdokig.
A patakmeder mentén ereszkedve fekete pontokat veszünk észre a sárgásfehér szikla hátterében. Ez a kovakő, amelyet az ókori emberek tűzgyújtásra, fegyverek és vágóeszközök készítésére használtak. Kopásállósága és szikraképző képessége miatt a „tűzkő” becenevet kapta. Közvetlenül az első elágazás előtt elhaladunk a „kovakapu” – egy kovakőből képződött kapuszerű forma – mellett.
Sok a felhő, nagy a sötét, szinte semmit nem látunk, foltok és árnyak alapján tájékozódunk. Természetesen minden túra előtt elfelejtek valami elengedhetetlenül fontosat becsomagolni (pl. fejfedő, vécépapír, víz… stb.), ezúttal a térkép és az elemlámpa maradt otthon. Nem vészes, jó a terepmemóriám, és szükség esetén a mobilon is tájékozódhatom, térerő hiányában pedig a térképről készített képernyőfotók is segíthetnének, de nincs rájuk szükség.
A Hawarim víztartálytól körülbelül 20 perces gyaloglás után piros-kék kereszteződéshez érünk, ahol balra fordulunk a patak medrében, és a kék jelzésen maradunk.
Miután szemünk megszokja a sötétséget, mesebeli világ elevenedik meg körülöttünk. Az út során nem kapcsoljuk be a mobilok reflektorait, csak mikor a túrajelzés színét kell eldönteni. A kék és a zöld éjszaka ugyanolyannak néz ki, könnyű összetéveszteni őket. Minél kevesebb fényt kapcsolunk be, annál jobban látunk.
Egy kivénhedt, többszörösen kiszolgált fényképezőgép van nálam, de az optikája viszonylag jó, és olyasmit is érzékel, amit a mobilok kamerája teljes feketének lát. Kézi vezérlésre állítom, mert a sötétben nem találja a kontúrokat, így nem tud fókuszálni, ezért a legtöbb kép életlen, elmosódott, de a színeket és formákat viszonylag hűen megörökíti.
Nagy a forróság, gyorsan fogy a víz. Téves azt gondolni, hogy éjszaka kevesebbet kell inni. A legtöbb kiszáradásos baleset ezekben az órákban történik.
Az első kereszteződés után már bent is vagyunk a szurdokban. Itt a sziklafalak fehérek, és telihold idején az egész szurdok világít. Olyan érzésünk van, mintha a Mars bolygón lennénk. A Nahal Hawarim kanyon nem hosszú (3 km). A szurdok délnyugati irányban halad, és Nahal Tzin egyik mellékfolyójaként szolgál.
Körülbelül másfél órás gyaloglás után kiérünk a szurdokból, itt szabadabb a kilátás, többet látunk, holdbélivé válik a táj. A sós levelű bokrok közelében kis lyukakat veszünk észre. Ezek a pszamon nevű kis barna rágcsáló odúi, amely a bokor sós leveleivel táplálkozik.
A nyílt területen nagyjából 10 percig tart a gyaloglás, melynek a végén, a kék-zöld kereszteződésnél balra fordulva a zöld jelzésű Karkas szurdokban folytatjuk az utat (a szurdok a környék Colutea – héberül karkas – bokráról kapta a nevét). Felfelé kapaszkodunk a sziklán. A körülbelül másfél kilométeres szakasz a 40-es úton, a Midrasa felé vezető bekötőút mellett ér véget, ahol a kocsit hagytuk.
Hajnali három óra körül érünk a szállodába.
A másnapi hazaindulás előtt még búcsúzó pillantást vetünk az éjszakai túránk helyszínére, és megfogadjuk, hogy hamarosan felhőtlen telihold idején is megtesszük a túraszakaszt.
Fotók: frankpeti
Salátakísérletező fotós grafikus túrázó blogger, az Izraelinfo alapító főszerkesztője
