Tudjuk hogy mi lesz a vége?

Shiri Zsuzsa tényszerű tudósítását olvasom az Izraelinfo-ban, amely szerint jelenleg 1604 koronavírussal fertőzöttet ápolnak a kórházakban, közülük 880 állapota súlyos és 225-en már lélegeztetőgépre kerültek. (Az izraeli egészségügyi szakemberek korábban azt mondták, hogy az intézmények csak 800 súlyos beteget tudnak ellátni megfelelő színvonalon – ezt most nem is kommentálnám, elég ha csak végig gondoljuk, és mindjárt égnek áll a hajunk!)

A kilencmilliós Izraelben eddig 277 026-an fertőződtek meg koronavírussal, 211 397-en felgyógyultak, 1797-en viszont életüket vesztették.

A látszólag váratlanul ránk tört próbatétel, mint oly sok más ország egészségügyét, a mienkét is látszólag felkészületlenül érte. Tudjuk, hogy az állami irányítás (ha egyáltalán beszélhetünk ma valami ilyesmiről) felső vezetői azonnal kardot rántottak, és pártállástól egyáltalán nem függetlenül egymás vérét kívánták ontani ahelyett, hogy a vírussal foglalkoztak volna. Tiszavirág életű rendelkezések sorjáztak, amelyek még a 24 órás érvényben maradást sem érték meg. Na és a személyes példamutatás?! A legfelső hadurak, miközben ki nem fogytak a maszk viselésének fölötte hasznos voltának papolásáról, úgy jártak-keltek, hogy még a tokájukon sem fehérlett fel ez a védőeszköz.

Természetes tehát, hogy a dolgozó és nem dolgozó nép a maga módján fejezte ki viszonyulását az intézkedésekkel és az intézkedőkkel kapcsolatban Az egyik maradt otthon, a másik elment tüntetni, a harmadik a rabbi hívó szavát leste, a negyedik kelet felé fordulva várta az igét – szóval sikerült ismét elemeire bontva megosztani a társadalmat.

Amiben viszont egy platformon állt a nemzet: az egészségügyi szakma minden rendű és rangú polgárának az elismerése. Ezt a tiszteletet nem a járvány csiholta erőfeszítések vívták ki, hanem az immár évtizedes helytállásuk az anyagi és technikai ellátásuk nem ritkán fölötte hiányos volta ellenére. Mindezt estétől reggelig darálhatnánk, s lehetne reménykedni abban, hogy talán holnap, legkésőbb holnapután minden másképpen lesz.

Vannak kétségeim. Bekövetkezhet/ne mindez, ha az érdek-közösségek vezetői egy emberként állnának ki az orvostársadalom meg-megújuló figyelmeztetései mellett, amelynek lényege, hogy vigyázzunk magunkra és társainkra. Eltekintenék a részletek újraismétlésétől, inkább abba bonyolódnék, amiről nem esik szó. A részletekről, amelyben mint tudvalevő az ördög is rejtezik. Hogy mi is történik/történhet velünk, ha ellentmondunk a józan észnek. Ha nem tisztálkodunk alaposan, nem tartjuk a távolságot, ha nem hordunk megfelelő maszkot és persze ha fittyet hányunk mindarra, amit megkövetelnek tőlünk, és a többi és így tovább.

Egyszer csak arra ébredünk, hogy elnehezült a légzésünk, fájnak az izmaink, nem érzünk se ízeket, se illatokat, és ez csak a kezdet, ahonnan még van visszaút. Megbetegszünk, aztán, ha úgy alakul, meggyógyulunk, ha pedig nem…

De hiszen ha ez ilyen egyszerűen menne! A nagy baj már karnyújtásnyira, itt lenne az ideje, hogy akár részletekbe menően is elbeszéljék nekünk, milyen megpróbáltatások elé néz, akinek úgy alakul a sorsa. És hogy a visszaút is majdcsak olyan nehéz, mint az odafelé vezető. Nem riogatás ez, sokkal inkább a figyelem koncentrált fókuszálása. Hogy amiben most részt veszünk, az nem játék, vagy ha mégis, akkor az életre-halálra megy!

Attól tartok, hogy még a gyakorló orvosoknak sincs megalapozott ismeretanyaga a vírus természetrajzáról, vagy ha van, akkor azt valamilyen oknál fogva nem osztják meg velünk. Pedig az úton, amelyen végig kell mennie, akinek így rendeltetett, ők kalauzolják a beteget. Miért nem mondják ezt hangosabban, és miért nem követelik meg az elöljáróiktól, hogy foganatja is legyen annak, amit mondanak? Ja, hogy harmincvalahány miniszterrel nem lehet egyszerre szót érteni? De hát hol van az az egy, a kiválasztott megválasztott, aki érvényt tud szerezni a parancsnak, a parancsolatnak?

Ködösíti a helyzetet, hogy világszerte babrálják a statisztikákat, miszerint az elhunytat más krónikus betegségek sodorták exitusba, de arról kevesebb szó esik, hogy ha nincs a kovid, akár még évtizedekig köztünk maradhatott volna cukorbetegségével, a magas vérnyomásával és a többi, amúgy ma már nem feltétlenül halálos betegségeivel együtt élve.

Beszélni kellene azokról is, akik meggyógyultak. Még azt sem tudjuk, hogy mitől és miért?! Van gyógyszer a kovidra? Nincs gyógyszer? Tegnap még nem volt! És arról sem tudunk, miféle hihetetlen procedúrákon kellett átmenniük azoknak, akik túlélték a bajt. Csakhogy erről hallgat mindenki, mert tapintatosak vagyunk! Ki kérte ezt vagy ki parancsolta, hogy legyünk tekintettel a mire is? De parancsol-e itt egyáltalán valaki kovid-ügyben, s ugyanő vállalja a felelősséget is a történtekért?

Nézzünk szembe a tényekkel, a valósággal! A lakosság csaknem többsége belátó, vagy legalábbis lojális az előírásokhoz. Őket, a másik felet, miként lehetne ebbe a csatasorba beállítani? Kedves doktornénik és doktorbácsik! Kezeljetek felnőtt módra bennünket, és mondjátok a szemünkbe, mi várhat ránk, ha nem hallgatunk rátok. Gyakoroljatok nyomást a törvényhozókra is, sokkal erősebben mint eddig! A balhét, mint korábban, most sem ők fogják elvinni, ha bekövetkezik a legrosszabb. És akkor már nem mentség, hogy csak a szomszédba mentem, csak rokonlátogatásra, esküvőre, brit millára, tüntetésre, hogy csak a hitbéli elöljáróm szavára hallgattam.

Olyasféle állapotban érzem magamat/magunkat, mint amikor a vak keresi a poharat az asztalon – előbb utóbb leveri. Ha bekövetkezett, már nincs jelentősége, hogy miért. Azért, mert vagy nem volt elég erős a központi akarat, vagy mert mint mindig, most is voltak és vannak kivételek, akikre kell tekintettel lenni…

Bekövetkezik a jóvátehetetlen

Nincs pont a mondat végén, mert nincs vége.