Állítsuk meg a vírust!

Sehol se találom a 12-es tévécsatorna ma reggeli műsorát, egy gazdasági szakértő nyilatkozatát, aki szájbarágósan, óvodásan, mint eddig – nyilván elfelejtettek szólni neki, hogy minimum két napja biztosan tilos erre emlékeztetni a nézőket – magyarázta, hogy rajtunk, csakis rajtunk, állampolgárokon, a mi felelősségtudatunkon múlik, hogy megállítsuk a vírust!

Mert erről természetesen csak egy dolog juthat az ember eszébe. Ha a felszólításnak betű szerint eleget akarna tenni, akkor fogná a barátait, és a negyedből mindenkit a negyedből, ahol lakik, hogy amire a kormányzat képtelen, fizikailag gátolja meg a jesivák és a vallásos iskolák törvényellenes kinyitását, és ezzel a járvány terjedését.
Ja?! Ez valóban durván hangzik! Épp ezért olyan fontos belegondolnunk egy kicsit jobban, mit is jelent igazán ez a bugyuta, felszínes felhívás az “állampolgári felelősségünk” teljesítésére, amikor maga a kormányzat a védekezés legfőbb ellehetetlenítője.

Mint elkerülhetetlen bizonyosságról már a harmadik hullámról beszélnek a szakértők. És mindannyian tudjuk, hogy biztosan így is lesz, ha a jelenlegi, vádak alatt álló és ezért zsarolható miniszterelnök erélytelen kormányzása folytatódik.

Hogy mikor lesz a következő hullám? “Decemberben, mert akkor folytatódik Netanjahu pere” – felelte erre a kérdésre Amnon Abramovich újságíró, a 12-es adón azon kevesek egyike, akinek koránál és státuszánál fogva már nincs mitől félnie, így amolyan megmondóemberként alkalmazzák.  

Egyre elkeseredettebb vagyok. Nem látom a hatását a tüntetéseknek, melyeknek évek óta résztvevője vagyok, és egyre nagyobb erőfeszítést követel tőlem: legutóbb lépcsőházakban bujkáltam a rendőrök elől, akik bekerítették a többezres tüntetőcsoportot, vagy amikor egy egész ország indult neki többszázezer autóval tiltakozásul a zárlat, és a tüntetéseket megakadályozni igyekvő intézkedések ellen. Akkor öt-hat órát ültünk az autóban azon az úton, melyen többezer éve szintén zsidók igyekeztek az év ezen szakaszán fel, Jeruzsálembe. Felemelő élmény volt ez az összefogás, melyről a Netanjahu által uralt főbb híradókban egy fél mondat lett, az is a lehető legnagyobb zárójelben.

Aztán visszakerestem magamat egy héttel ezelőttről. Mintha gyomorszájon vágtak volna, amikor barátaim elkeseredettségből eredő lemondását olvastam egy Facebook beszélgetésben. “Már ne haragudjatok, de engem határozottan bosszant a pesszimizmusotok!” – írtam, valódi indulataimat visszafogva. “Nem lehet másképp, mint hogy Netanjahu megbukik! Hogy lesz-e vádalku, mely az effektív börtönbüntetéstől mentesíti, azt nem tudom, de hogy hamarosan eltűnik a politikai életből, az biztos, és ebben nem is szabad kételkednünk, lemondóknak, és ezzel megengedőeknek lennünk!”

“Akkor most szépen szedd össze magad!” – mondom magamnak. És szétforgácsolódott haragomból, a rációmból, az optimizmusomból, melyre mindig számíthattam, mintegy megfordítom az entrópiát, és a széttört poharat visszajátszott filmként ismét egésszé teszem.

Fenyves Gabriella

Festőművész