Az Izraeli Államnál majdnem pontosan másfél évvel idősebb parafenomént és leginkább a kanálhajlításairól ismert varázslót a magyar közönség élő fellépéseiből és a A kiválasztott című „utódkereső valóságshow”-ból ismerheti. Emellett rajtam kívül biztos, hogy legalább három-négyszáz másik gyerek láthatta valamikor az 1990-es évek elején a szarvasi gyerektáborban. Bár aktív éveinek nagy részét nem Izraelben töltötte – az 1970-es évektől 2015-ig Angliában élt –, mégis a mai napig nagyon ismert személyiség.

Uriról rengeteg cikk jelent meg hosszú pályafutása során, egy nem is olyan rég az Izraelinfón. Ezért a vele készített interjúban inkább a Magyarországhoz fűződő viszonyára és Izrael közelgő hetvenedik születésnapjára koncentráltam.

Miután röviden bemutatkoztam, és összefoglaltam neki az Izrael70 projekt lényegét, Uri örömmel állt az interjú elé, egy feltétellel.

– Kedves Eszter, jól hangzik az ötlet, de arra kérlek, hogy azt mindenképpen írd meg, hogy nagy szomorúság, értetlenség és düh van bennem a magyar politikai színtér erősödő antiszemitizmusa miatt.

Rendben van, ezzel fogom kezdeni a cikket.

– Akkor állok a többi kérdés elébe.

A hivatalos önéletrajzod alapján csak édesapád volt magyar, édesanyád osztrák származású. Mennyire tekinted magad magyar eredetűnek?

– Ó, nagyon is! Anyámék családja Budapestre költözött, amikor ő egyéves volt, ott nőtt fel, a szüleim ott kötöttek házasságot, és 1938-ban onnan érkeztek Palesztinába. Mindkét ágról sok testvérük túlélte a vészkorszakot, és rendszeresen látogattuk őket. Otthon magyarul is beszéltünk, sőt még a gyerekeim is tudnak magyarul.

Akkor folytathatjuk a beszélgetést magyarul?

– Maradjunk inkább a hébernél!

Rendben. Ezek szerint sok emléked is van Budapestről és Magyarországról, igaz?

– Igen, én mindig szerettem ott lenni. Csak jó emlékeim vannak a látogatásokról, az ételekről (később más kontextusban külön megemlítette a dobostortát, a mákos tésztát és a bejglit mint kedvenceit) és a rokonaimról. Olyannyira, hogy feleségemmel a Dohány utcai zsinagógában akartunk összeházasodni, de végül – és talán nem véletlenül – az Úri utcai házasságkötő terem lett belőle, mert a Dohány épp felújítás alatt állt.

Hogyan jönnek össze a jó emlékek az antiszemitizmus miatt érzett dühvel? Az utóbbi látogatásaidkor ezt érezted a saját bőrödön is?

– Nem értem, hogyan vettek a dolgok ilyen fordulatot, és valóban nagyon elkeserít, amit a médiában olvasok és látok. Ugyanakkor, mint híres, sikeres embert, engem mindig szívesen fogadtak Magyarországon, akár a tévéműsoromban, akár a fellépéseken.

Azt hiszem, erről a témáról sokat tudnánk beszélni, de inkább egy örömtelibb befejezést választanék. Mit kívánsz a hetvenéves Izraelnek?

– Elsősorban biztonságot, a szó minden értelmében. Kívánom, hogy legyen kevesebb a szenvedés az országban, hogy mindenki egészségesebb legyen. Hogy továbbra is legyen sok pozitív energiánk, hogy a tudomány, amelyben olyan csodálatosan sok eredményt értünk el az elmúlt hetven évben, tovább fejlődjön és legalább olyan ütemben, mint most. Ami a legfontosabb: békét, békét a szomszédainkkal. Ha ez sikerülne, a Közel-Kelet csodálatos hely lehetne. A Magyarországgal való kapcsolatunkat illetően meg azt kívánom, hogy sikerüljön a magyarok tudatát megváltoztatni, hogy legalább elfogadják, de inkább szeressék a zsidókat és az Izraeli Államot. Ebben az esetben sokat tudnánk segíteni az országnak, talán nemhiába van oly sok magyar származású híres és fontos izraeli tudós.

A készülőfélben levő jaffai múzeum megnyitja kapuit a függetlenség napjáig, a hetvenedik születésnapig?

– Bár már felújítás alatt áll a gyönyörű régi épület, amit a múzeum céljaira megvettem, a megnyitóra még nagyjából egy évet várni kell.


Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>