December van, de egy napra visszatért a meleg napsütés. Reggel a teraszon ettük a müzlit. Na jó, zokniban. Az év legrövidebb napjai jönnek, de ma annyira tavasz volt, mintha már fordulnánk vissza a télből.

A Tavasz-Domb – Tel-Aviv – úgy lüktetett, mint régen, mintha vége volna ennek a rémálomnak, a vírusnak. A lányok az utcán topban-sortban, strandpapucsban. Mintha a nyár érkezne épp, és nem búcsúzna.

Azértis! Olyan volt, mint egy tüntetés, ahol az életet követeljük vissza.

“Nagyon” nép vagyunk, aki nagyon udvariatlan, de nagyon segítőkész, nagyon utazik, nagyon vásárol, nagyon eszik, nagyon harsány és nagyon akar élni. Azértis!

A Nahalat Binjaminon a szokásos művészeti vásár külföldi turisták nélkül is megtelt, velünk, izraeliekkel. A córesz ellenére azértis vásároltunk. A Carmel piac környéki bódék nyitva voltak mind. Persze az asztalokat székeket kitenni tilos! Sebaj, megesszük a kebabot, a falafelt a járda szélén ülve, az útelzáró korláton megáll a műanyag tányér a levessel, sörösládán kucorogva is jó a csapolt sör, papírból a süti. Azértis!

Vagy a maszk és a kétméter, vagy ez az élni akarás, de túl fogjuk élni! Vagy a józan fegyelmezett szabály követés, vagy ez a lázadás: azértis együtt akarunk lenni, inni, falni, társalogni a napfényben. Mindenáron élni akarunk, azértis, és a ránk zárt otthonainkban már nem lehet.

A hangszóróból, James Brown, Bob Marley számok szóltak. Semmi Ganz-Bibi, semmi korona. Azértse! Ülünk a hamburgerrel a kézben, a csipsz a lábunknál a zacskóban, a sörös papírpohár billeg a kockakövön. Visszakaptuk a várost, és nem eresztjük! Az utolsó korty előtt kiborul a söröm, csillog a kövön. Nem bánom. Ma semmi sem számít. Süt a nap, élünk. Azértis!

Csendes esős sabat jött erre a napra, kormányválsággal, fertőzési adatokkal. Rosszkedvünk tele jön, választási hergeléssel, harmadik hullámmal fenyegetve. Sebaj, nyugodt vagyok. Tegnap a józan élni akarást láttam az utcán: falatozott, trécselt, itta a sörét.

Kibírjuk. Azért is!