Csak tisztesség kellett és egy bélyegző

Ferencfalvi Kálmán embermentő

Azt a szót, hogy musz, egy családi ebédnél hallottam először. Munkaszolgálat. Aztán egy történet követte. Aztán több. Történetek. Személyesek.
Hogy lesz ebből történelem?

Úgy, hogy egyszer csak nem lesz majd, aki mesélne. Maradnak a könyvek, levéltárak, fiókmélyi papírok, az internet.

Egy olyan emberről akarok írni, aki már átköltözött a történelembe. Ferenczfalvi Kálmán, akit a Yad Vasem által alapított a Világ Igazainak Rendje felvett a tagjai közé. Embermentő, aki több száz zsidó életét mentette meg a vészkorszakban. Eddig a tények, a történelem.
De hogyan lesz ebből történet?

Hősünk (és ez most nem üres szófordulat) története majdnem elsüllyedt a feledésbe. Végül szerencsére lánya, L. Ferenczfalvi Éva komoly gyűjtőmunkájának köszönhetően mégis fennmaradt. Mikor olvastam, egy film jeleneteit láttam. Nem történelmi film volt papírmasé héroszokkal, műpátosszal, hanem egy ember története, aki a történelem legabszurdabb korszakában mert tenni valamit a pusztulásra ítélt embertársai megmentéséért. 

“Csak tisztesség kellett és egy bélyegző”

De ne ugorjunk még a film közepére!

Lánya egy véletlen folytán 1981-ben (!) értesül arról, hogy van az apja életének egy fejezete, melyet nem ismer.

– Ferenczfalvi Évával beszélek? – kérdezte egy bizonytalan, idősebbnek tűnő férfi.
– Igen. Segíthetek valamit?
– Jutkovits Ödön vagyok. Azt remélem, segít megtalálnom valakit, akiről 35 éve nem tudom, él-e, s ha igen, hol.
– És ki az?!
– Ismer Ön egy Ferenczfalvi Kálmán nevű férfit?
– Kettőt is! Az apámat és az öcsémet is így hívják.
– Az édesapja 60-62 év körüli?
– A napokban lesz 60.
– 1942-44-ben Hatvanban szolgált?
– Úgy tudom, igen. Miért érdekli mindez?

Egy darabig hallgatott, aztán megilletődve folytatta:

– Az édesapjának, Ferenczfalvi Kálmán hadapródőrmesternek köszönhetem, hogy életben maradtam! A feleségemet és a gyerekeimet koncentrációs táborba hurcolták, de engem és második feleségemet meg tudott menteni a biztos haláltól.

Egy lavinát indít el ez a beszélgetés. Sorra kerülnek elő a megmentettek a világ minden tájáról, Ausztráliából, Amerikából, Izraelből és persze Gyöngyösről, meg Budapestről is. És előkerülnek iratok Kálmán fiókja és szerénysége mélyéről is:

“Igazolom és elismerem, hogy ifj. Ferenczfalvi Kálmán üzletvezető, aki született 1921. március hó 15. napján Debrecenben, a nemzeti ellenállási mozgalomban és a fasizmus elleni harcban önfeláldozó magatartást tanúsított.
Erről a 7200/1945. M. E. számú rendelet értelmében a jelen okiratot kiállítom.”

Nagy Ferenc, Magyarország miniszterelnöke az aláírás. Kelt 1946-ban, Budapesten.

Jelen okiratot Ferenczfalvi Kálmán betette a fiókba, és megfeledkezett róla. Megnősült, két gyereket nevelt, és élte a vállalati tisztségviselők szenzációk nélküli, kiegyensúlyozott életét.

Így járt egy másik dokumentum is. A Munkaszolgálatosok Szövetsége gyöngyösi csoportjának 1945-ben kelt igazolása hősünk tetteiről. „Nem tudtam, hogy ilyen papírokat őrizni kell. Nem is tartottam fontosnak.”

Évtizedekig nem beszélt ezekről az időkről, de aztán egy fiatal újságíró, Szabó Péter unszolására mégis csak kötélnek állt. Beszélt a hallgatásáról is, a csalódásról, azokról, “…akik semmit sem tettek, mégis ellenállóknak nevezik magukat. Meggyőződésem, hogy annyi »hős« egyetlen országban sem él, mint nálunk. Ez a rengeteg ember miért hagyta, hogy a nyilasok megszállják Magyarországot?! Népes a táboruk nélkülem is. Meg az is lehet, hogy én egy másfajta mozgalom harcosa voltam. Az kevésbé volt véres, kevésbé politikus, kevesebb gestapós pofon »tarkította«, s egyáltalán, szürkébb volt az egész. Igaz, életszerűbb is.”

Az interjú hatására egymás után jelentkeztek a megmentettek és tettek javaslatot Ferenczfalvi Kálmán kitüntetésére. Felesége intézte a levelezést, így szereztek tudomást a Yad Vashem Intézet kutatásairól, a Világ Igazainak Rendjéről. Egy újabb levél indította el Reuveni Sári történész kutatómunkáját, és további tanúk keresését. Az eredmény a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet 3741. számú magyar aktája lett.

Lánya sem hagyta abba a nyomozást:

“Mivel úgy gondoltam, most benne van az emlékezésben, faggatni kezdtem apámat:

– Lényegesen kevesebbre emlékszel, mint amit csináltál! – néztem rá provokálón.
– Még az is sok! – felelte apám keserűen.

Kérdéseimre gondolkodás nélkül, részletesen válaszol. Ha mégis keveset tudok kiszedni belőle, nem azért van, mert kevésre emlékszik. Sokkal inkább a dicséretekhez, kitüntetésekhez, a heroizáláshoz való hozzáállásában található az igazság. Sohasem akart nyilvánosságot, elismeréseket, kézzel-lábbal tiltakozott a »hőssé csinálás« ellen. Mert ez »méltatlan az eseményekhez, az európai zsidóság sorsához, tragédiájához« – vélte.”

És innen már Kálmán szavaiból forog a film:

1942. október 5-én vonultam be a 14/II. zászlóalj gyalogezredéhez. Karpaszományos iskolára küldtek. A katonaságot és mindent ami azzal összefügg, világéletemben szívből utáltam. A horthysta hadsereggel szemben pedig kezdettől fogva averzióm volt. (-) GH kiképzésre jelentkeztem. Talán ez volt a sorsdöntő, ezért nem kerültem a frontra. A kiképzést Budapesten, a Mária Terézia laktanyában kaptam. Ott olyan jó dolgunk volt, hogy szinte tudomást sem vettünk a háborúról. Már akkor is hajlamos voltam rá, hogy amiből lehet, viccet csináljak, hát írtam egy üdvözlőlapot, ilyesmi szöveggel: Szép lányok társaságából, forró rumos kávék és jéghideg frissítők mellől, csók a Mária Terézia Panzióból. A lap a feletteseim kezébe került, majdnem lecsuktak érte.
1944. július 1-én neveztek ki hadapródőrmesterré.

Egy fontos személyes motívumot majdnem elhallgat:

…elvitték a barátaimat munkaszolgálatra, s egy hétre rá a lányt, akit szerettem, deportálták Auschwitzba. Mindezt persze csak később tudtam meg. Nem tudtam megakadályozni. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
A gh tiszti kinevezés, a beosztással járó lehetőségek előnyösnek bizonyultak, kihasználtam. Ahol tudtam, akinek tudtam, segítettem. Név, nem, kor, rang nem játszottak szerepet. Egyedül az életben maradás volt a fontos. (-) Rajtam látták a muszosok, hogy undorodom a nyilasoktól. Emlékszem, egyszer egyikük, Wohl Gyula, odajött hozzám és könyörögni kezdett. „Hadapród úr, segítsen vissza a falumba, Jolsvára!“ Jólesett, hogy hozzám fordult, de fájt, hogy akkor még nem tudtam megszöktetni.

Az ő húga volt Gini, aki akkor már hosszú ideje Budapesten bujkált kisfiával a nyilasok elől.

…„Erdélyi menekültekként“ Gyöngyösre vitettem őket szüleim lakásába, a Koháry utcába. Tudtam, hogy anyámék segíteni fognak. Gini mesélte később, anyám elvitte őt a református istentiszteletre, hogy hihetőbb legyen a szomszédok előtt az erdélyi menekült história. Gini zsidó volt, így hát tátogott a templomban.
Később Steiner Laci (a zsoldkönyvébe Sárdy Lászlót írtam) megkért, hogy menjek el vele az apósához egy csillagos házba, „bizonyítékként“, hogy a felesége és a fia él. Ez nem volt veszélytelen. Laci csak annyit mondott: Gini és a kisfiú a hadapród úr családjánál biztonságban vannak. Az öreg elkapta a kezem és megcsókolta.

Mikor a Szentendrei-szigetre vezényelték, vele tartott az egész kompánia, akik a háború utolsó pillanatáig együtt maradtak.

Egyszer Budapesten a Soroksári úton vételeztünk húst. Meglátták a bélyegzőt, hogy munkaszolgálatos zászlóalj. „Zsidóknak nem adunk húst! – ordították. „Ezek leventék“ – mondtam én, mire adtak eleget. Be kellett írni minden alkalommal, hány embernek vételezünk. Mindig többet írtam be, hogy legyen elég.

A beszerző szekér volt a mentés legfontosabb eszköze.

Egy maximum két szekérrel mentem Pestre, szekerenként 2-2 lóval, 1-1 muszos kocsissal. Katonasapkában, megkülönböztető sárga szalaggal. Mondtam a zászlóalj parancsnoknak, hogy így nehéz lesz. Javasoltam, hogy a sárga karszalag helyett piros-fehér-zöld szalag legyen és civil ruha. Én ott ültem az egyik bakon a kocsis mellett a papírokkal, meg a szolgálati pisztolyommal. A muszosoknál nem volt fegyver. Amikor befelé hajtottunk Pestre, 4-6 muszost vittünk a ponyva alatt rejtve szekerenként. Akinek volt bujkálási lehetősége, beszöktettük hamis orvosi beutalóval a városba. Minden kocsihoz volt ponyva.

…egy karszalagos nyilas le akart buktatni. „Maga hamarosan le fog bukni, hadapród úr!“ – fenyegetett. Erre én azt mondtam: „Elkapják ezeket már a sarkon!

Akkor már vitték az embereket „halálmenetben“ – gyalog, Hegyeshalom felé. Én ettől mentettem meg, akit csak tudtam. 1944. december 8-án távmondati parancsra a Szentendrei szigeten lévő muszosokat – 1300 embert – át kellett volna adni a németeknek Pünkösdfürdőn 24 órán belül. Az átadás lebonyolítására Miskolczi százados, zászlóalj parancsnok, engem küldött át Pünkösdfürdőre. (-) A parancsot minden áron el akartam szabotálni. Azt mondtam a németeknek, hogy a századok átadása nem hajtható végre 24 órán belül, mert a munkaszolgálatosok szét vannak szórva a szigeten különböző munkákra, és a széttelepített századok összegyűjtése minimum 72 órát vesz igénybe. Így az átadásra csak 3 nap múlva kerülhet sor. A német parancsnok ezt tudomásul vette. Az időhúzással az volt a célom, hogy a muszosok átadását meghiúsítsam. A hegyeshalmi menetbe akarták betenni ezeket az embereket. Hogy ott mi vár rájuk, világos volt. Én ott maradtam az emberekkel. Részben már bevittem kb. 350-400-at korábban kis csoportokban Pestre, 900 pedig „ott felejtődött“ a szigeten. A németeket szerencsére idő előtt ugrasztották, azonnal indulniuk kellett nyugatra, a nyilasok is eltűntek. Így azok, akik a szigeten maradtak, „felszívódhattak“ BudapestGödÚjpest térségében, mert ekkor rendelték el a zászlóaljtörzs visszavonulását nyugatra. Ők sosem tudták meg, hogy nekem köszönhetik az életüket. Miskolczi nevét ismerték csak, a parancsnokét.

A Duna másik partján Vácot már elfoglalták az oroszok. Úsztak a felszereléssel a német katonák. Nyugatra kellett azonnal indulni, menekülni az oroszok elől. Számomra világos volt, hogy nem megyek nyugatra. Odamentem Miskolczi századoshoz, mert úgy tartottam tisztességesnek, hogy ne bujkáljak. Megmondtam neki, hogy nem megyek nyugatra, jöjjön velem. „Én, mint parancsnok, nem hagyhatom magára a zászlóaljat, de maga csak menjen. Majd csak 3 nap múlva fogom jelenteni, hogy eltűnt a gh-főnök.“ Ilyen rendes volt Miskolczi.

De az igazi kalandfilm csak ezután kezdődött: A fantom-alakulat a Munkácsy utcában.

A 2 lovas szekérrel, 8 muszossal, köztük Wohl Gyulával és Jutkovits Ödönnel, a leghűségesebb embereimmel, a bélyegzővel, meg a zsoldkönyvekkel megszöktünk.

A pecsét és a zsoldkönyvek!

Bementünk Pestre, a Munkácsy utcába. A Nemzetközi Vöröskereszt székházát Wohl Gyula (zsoldkönyvében Váli Gyula) és Kováts János ismerte. Tudták, hogy ki van szolgáltatva a nyilasoknak és mindenféle támadásnak. Őket és az épületben lévő zsidó gyermekotthont védtük. Ekkor alakítottuk meg az illegális alakulatot a Munkácsy utca 19-ben. Én voltam a parancsnok. Hetekig itt volt a központunk, innen indult a legtöbb mentési akciónk. Itt rejtegettem 700 kitöltetlen magyar-német nyelvű nyílt parancsot és 200 zsoldkönyvet. Kitöltve, aláírva, lepecsételve mindegyik egy-egy emberéletet jelentett. A hamis papírokat Miskolczi százados vagy Hahn főhadnagy néven írtam legtöbbször alá. A Munkácsy utcai bázis, amely kórházként szerepelt, egyre inkább megtelt üldözöttekkel. A Benczúr utcában, az Andrássy úton, a Szondi és a Podmaniczky utcában nap mint nap elvágtuk a németek és a nyilasok tábori telefonvezetékeit.

Egyszer jelentették az embereim: „Nagy baj van, hadapród úr, egy SS törzsőrmester van az ajtóban!“ Kováts Jani felugrott: „Bízhattok benne, a testvérem!“ Kováts Ernőnek szabályos SS egyenruhája volt. Megvolt az öve, pisztolya, nyeles kézigránátja is volt. Neki nagy hasznát vettük. (-) Elmentünk egyszer Ernővel az Aradi utcai elöljárósághoz. Papírok kellettek, menekült igazolvány, élelmezési jegyek. Iván barátainak kellett többek között erdélyi menekült papír. Az élelmezési jegyek csak keresztényeknek jártak, tehát az is jó volt igazolvány helyett is.(-) Egy sváb nő elkezdett hadarni valamit németül, Kováts Ernő nem tudott egy szót sem németül. Úgy mentettük meg a helyzetet, azt mondtam, hogy finn SS. Az én ruhámra, meg az SS egyenruhára fel kiadták a papírokat. Kováts Ernő később azt mondta, ha a nő megszólalt volna finnül, fejbeverte volna a kézigránáttal.

Kleinmann Iván megmenekülésében Kálmán bátyjának, Tóninak (Ferencfalvi Antal) is volt valami szerepe.

1944. decemberében az Operában voltam. Ivánt is magammal vittem. Anyám kedvenc operáját adták, a Parasztbecsületet és a Boleró táncszvitet. December közepe volt, telt ház. A 4-5. sorban ültünk, körülöttünk csupa SS tiszt. Nem hittem, hogy Iván itt veszélyben lehet. Ahol sok SS van, ott nem igazoltattak. Nem is igazoltattak. De lebukhattunk volna másképpen. Tóni bátyám is ott volt a feleségével, Máriával az emeleten. Ezt én nem tudtam. Véletlen volt, nem beszéltünk össze. Onnan láthatott meg minket. Iván katonai ruháját a Teleki téren vettük a kitüntetéssel együtt, mert ahhoz külön igazolvány is járt, a zöldkönyvbe is bevezettük. Iván mellére egy tűzkereszt volt téve. Tóni figyelmeztetett a szünetben, hogy Iván azonnal vegye le a kitüntetést, mielőtt lebukik, mert a tűzkereszt csak 9 hónap frontszolgálat után jár. Tóni ismerte Ivánt Gyöngyösről, tudta, hogy zsidó.

A gettóban is többször megfordult mentőakciói során.

Embereket hoztunk ki onnan is. Se ki, se be nem engedtek senkit, be volt deszkázva. Már a bevezető utcák is le voltak zárva. Wohl Gyula szenzációsan tudott kommunikálni. Egy lesült arcú parasztembernek nézett ki, nagy bajusszal. Az egyenruha ellenére tudta érzékeltetni azokkal, akikkel beszélt, hogy ő zsidó. Például belekevert egy-két zsidó szót a mondataiba. Ha én beszélek, nekem talán nem hiszik el, hogy tisztességes szándékkal jövök. Gyula mondta meg nekik, hogy kik vagyunk, mit akarunk. Így engedtek be. A Wesselényi utcai kapun mentünk be a Dohány utca felé. Hoffmannék rokonait, 4-5 embert hoztam ki és vittem el egy címre. Eszünkbe se jutott, hogy félni is kell. Ha féltem volna, nem mentem volna talán be. (-) Borzasztó viszonyok voltak. Éheztek az emberek, nem volt ellátás. Volt egy ideiglenes kórház, rengeteg beteg. Zsúfolt nyomortanya volt az egész gettó. Ez december közepén volt. Kifelé jövet a „német“ SS tiszt – Kováts Ernő – és én mentünk elől, utánunk a 4-5 ember, végül a muszos Wohl Gyula katonaruhában. Később még többször is bementünk a gettóba.

A félelmet magától nem hozná szóba, a lánya kérdése kell hozzá:

Amikor segítettem, nem volt veszélyérzetem. Nem merült fel ilyesmi bennem soha, félelem sem. Talán csak valami gyerekes hiúság, talán magamnak is bizonyítani akartam, hogy tudok segíteni. (-) Voltak forró pillanatok. Egy ellenőrzéskor majdnem lebuktunk. Akkor már újfajta okmányok voltak érvényben, de mi a Podmaniczky úti nyomdából csak régit tudtunk szerezni. Az ellenőrző járőröknek gyanúsak lettek az irataink. Le akartak bennünket szállítani a kocsiról. Nem volt jobb ötletem, elővettem legdurvább modoromat és rájuk ordítottam: „Felháborító, hogy a feletteseik arra is lusták, hogy az okmánymódosításról értesítsenek minket! Panaszt fogok tenni, hogy az ő mulasztásuk miatt bennünket molesztálnak!“ Szerencsénk volt, továbbengedtek. Most, hogy így belegondolok, sokszor volt életveszélyes helyzetem. Amikor elszabotáltam a pünkösdfürdői parancsot, mindahányszor bementem a csillagos házakba, a gettóba, amikor embereket szállítottam a ponyva alatt, amikor beszélni kezdtek a velem lévő SS-hez németül és az egy szót sem tudott. Jóformán minden akciómnál. Csak akkor nem gondoltam rá, ezért nem is tudatosult bennem.

Sem Kálmán, sem a családja története nem csendesült el a háború után. Letartóztatták, mint egykori nyilast. Egy félreértés vezetett ide, és egy véletlen szerencse kellett, hogy tisztázni tudja magát. Bátyját az 1951-es koncepciós perek egyikében halálra ítélték. Ferenczfalvi Kálmán hosszú évek kitartó, fáradságos kutatómunkájával végre elégtételt adhatott meggyilkolt bátyjának, és rehabilitáltatta. Ferenczfalvi Antal volt vezérkari alezredest a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa Budapesten, 1998. március 27-i ítéletével felmentette, majd október 23-án a Magyar Köztársaság elnöke posztumusz dandártábornokká nevezte ki.

Kifutott a filmszalag a vetítőmből, és most valami summa kellene hogy következzen, a Világ Igazainak hősiességéről.

Én csak egy huszonéves srácot látok, aki tette a dolgát. Kiváló szervező egy nagy adag vakmerőséggel, szerencsével, egy jó csapattal.

És ehhez csak egy “mindent-tudó” pecsétje volt és a megingathatatlan tisztessége.

Csak.

Csak 85 magyar ember ültette fa van a Yad Vasemben az Igazak Ligetében. Ma a Nemzetközi Holokauszt Emléknapon, Auschwitz-Birkenau felszabadításának évfordulóján az elmeséletlen, és az elmesélhetetlen történeteké a szó.


A cikkben L. Ferencfalvi Éva Igaz emberek című szakdolgozatának fotóit és interjúrészleteit használtam.

.

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.