Ha tüntetni szabad, mindent szabad?
Felkavaró és nagyon vegyes érzelmeket kiváltó képeket láthatunk az izraeli médiában az elmúlt napokban: ortodox vallásos emberek többezres tömege tart vallási esküvőket, kíséri utolsó útjára a rabbit, folytatja az oktatást, a közös tanulást, az imádkozást. Mindezt nagyrészt maszkviselet nélkül és annak ellenére, hogy az ország hatályos törvényei szerint ezeket az eseményeket jelenleg a koronaválság miatt megtartani – tilos. Tény az is, hogy az esetek legnagyobb részében a jogsértést semmiféle rendőri intézkedés (oszlatás, bírságolás) nem kíséri.
Egyrészt menthetetlen elemi gyűlölködést, alantas érzelmeket és kommenteket váltanak ki ezek a képek, tudósítások, de ez megmagyarázható azzal, hogy sokak számára elfogadhatatlan kifejezése mindez nem csak a törvény előtti egyenlőtlenségnek, hanem egy éppen most még a megszokottnál is jobban fájó egyenlőtlen teherviselésnek is. Erről például ez a cikk szólt.
Emellett azonban mindennél fontosabb elutasítani azt az összehasonlítást, amivel a hatalom és szócsövei a fenti – kizárólag a vezetés tehetetlenségét, mulasztását, és ezzel a járványkezelés csődjét bizonyító – eseményeket a Netanjahu-ellenes tüntetésekkel egy szintre helyezik. E szerint a megtévesztő narratíva szerint amikor a haredi ortodox lakosság a járványügyi előírásokat megszegi, azt ugyanabból az okból teszi, amiért a tüntetők sem mondanak le a gyülekezésről a járvány idején sem: Mojsénak a vallás a fontos – Gabinak a kormány kritizálása. Ha ez utóbbi a járvány alatt is gyakorolható – ugyanez a „tisztelet” a vallásos eszméknek is jár.
Vallásszabadság vs. politikai jogok
Nem vitás, hogy az emberi jogok fontos eleme vallásgyakorlás, a vallási rituálék szabad megtartásának biztosítása. E személyes szabadságok kategóriájába tartozó jogok mellett azonban a demokratikus berendezkedés másik fontos része az úgynevezett politikai jogok gyakorlásának a biztosítása is: a szabad gyülekezéshez, a szólásszabadsághoz való jog. Ez utóbbiakat még az általános zárlat alatt sem korlátozták lényegesen Izraelben: a tüntetést a karantén-szabályok is engedélyezik. Nem véletlenül.
A politikai jogok biztosítása fontos szerepet tölt be egy jogállamban – és a demokráciák története azt a nézetet erősíti, hogy ezek a jogok elengedhetetlenek a demokratikus intézmények működéséhez, fontos meghatározói a politikai diskurzusnak. A politikai jogok gyakorlásának szabadsága lehetővé teszi a politikai intézmények jogszerű működését, és ezáltal meghatározza egy állam politikai klímáját is – ezért pedig különleges védelmet igényel.
Ezt a különleges védelmet természetesen nem csak a nem, vagy nem eléggé demokratikusnak számító országoktól kell kikövetelni, hiszen minden hatalom, a mégoly demokratikus is, előszeretettel csorbítaná – mert ez az érdeke – a kritikus hangokat, a bírálatokat. Éppen ezért minden demokráciában gyanús, ha a hatalom korlátozni próbálja a politikai jogokat, bármi legyen is az alapja.
Hatványozottan így van ez a mai Izraelben, ahol – egy joghézagnak és az alkotmánybíróság máig hihetetlen meghátrálásának köszönhetően – hatalmon lehet olyan miniszterelnök, aki három korrupciós büntetőügyben vádeljárás alatt áll.
A közel egy éve zajló Balfour utcai és az országos csomópontokon rendezett tüntetések miatt eddig bizonyítottan senki nem betegedett meg. Természetesen a tüntetők maszkot kötelesek viselni és távolságot kell tartaniuk, amit a rendfenntartók – jogosan – meg is követelnek. Nincsen tehát, és Izraelben nem is képzelhető el jelenleg olyan helyzet, hogy a gyülekezés, a tüntetés szabadságát akár egészségvédelmi, járványveszély miatti okokra hivatkozva korlátoznák.
Ezzel ellentétben a vallásszabadság helyzete Izraelben igazán nincs veszélyben, egyáltalán nem szorul kiemeltebb védelemre, sőt. A vallásos, a haredi pártok elsődleges koalíciós partnerek a kormányban, pontosan az ő lobbizásuknak „köszönhetően” nem sikerült kivitelezni a differenciált zárlatot, számos fontos és az ország egészének érdekét szolgáló intézkedést. Emellett egy olyan országban, ahol a vallás és az állam elválasztása semmilyen szinten nem biztosított, nevetséges lenne arról beszélni, hogy az egyéni szabadságnak pont ez a szegmense szenvedne csorbát. Nem lehet tehát semmivel sem indokolni azt, hogy tömeges esküvőt, tízezres temetési menetet rendezzen a társadalom egyébként is sok tekintetben kivételezett csoportja csakis azért, mert számukra elvileg ez „erkölcsi”, „vallási” előírásnak számít.
Mindezekhez az is hozzátartozik, hogy ugyanebben a karanténszabályokat konzekvensen meg nem tartó vallásos közösségben az átlagnál többszörös a fertőzöttek, a betegek és a kórházakban ápoltak száma, és sajnos a halottaké is. A rendfenntartók pedig nem tudnak beavatkozni, a legutóbbi húszezres tömeges temetési menet idején a rendőrség egyértelműen ki is jelentette, hogy ez nem is áll szándékukban. A törvénysértő módon a több hónapja tartó iskolai zárlatot figyelmen kívül hagyó ortodox oktatási intézmények nem bírságokat, hanem még külön költségvetési forrásokat is kapnak ezekben a napokban!
Ez már a Capitolium ostroma
Végül felmerül a kérdés, hogy ha a tüntetéshez való jog fontosságánál fogva igazolja, hogy azt még koronavírus idején se lehessen korlátozni, nem vezet-e ez ahhoz, hogy emiatt más csoportok – saját érdekeiket fontosnak tartva – kikövetelik maguknak is a mindenkit sújtó szabályok alóli kivételt, kibújást? Erre is egyértelmű választ kell adni: nem lehet fontos alapjogokat abból az okból korlátozni, mert azáltal egyébként elengedhetetlen és jogszerű korlátozások végrehajtását elvileg megkönnyíthetjük. A Netanjahu-vezetés pedig sajnos nem ezt teszi, hanem vígan hasonlítgat – ezzel mentve a menthetetlent: nem képes az ország állampolgárainak egy csoportját rávenni arra, hogy az egész társadalom érdekeit figyelembe véve betartsák a saját és mások egészsége megőrzéséhez, és a válságból való kilábaláshoz elengedhetetlen szabályokat.
A haredi ortodox vallási és politikai vezetők közel négy évtizedes viselkedése – amivel a kormánykoalíció fenntartásáért cserébe a közösségüknek felmentést kapnak és adnak az izraeli társadalmat egyébként kötelező normák alól (alaptárgyak oktatása, hadkötelezettség, munkabérért munkakötelezettség) – a járvánnyal olyan elviselhetetlen szintet ütött meg, amivel – legyen ez bármennyire tragikus – végképp kizárják magukat az ország közösségéből. Izrael nem marad többé „zsidó és demokratikus” állam, amennyiben egy társadalmi csoport – amely egyébként mind demográfiailag, mind gazdaságilag egyre nagyobb terhet jelent a közösségre – teljesen szeparálódik, és politikai érdekekért cserébe (ezt lehet akár zsarolásnak is nevezni) nem csak gazdasági előnyöket (értsd: külön költségvetést) kap, de az élet szinte minden fontos területén külön, elnéző jogi elbírálást élvez, és azt a végletekig ki is használja.
Ezek a képek pontosan azt a reakciót váltják ki, amit a Capitolium folyosóján csörtető amerikai szélsőségesek látványa: hogyan engedhettük meg, hogy egy ország vezetése – saját hatalmának megőrzése érdekében – addig engedjen radikalizálódni egy csoportot, amíg azok már magát a rendszert, a demokratikus berendezkedés alapjait, legfontosabb értékeit veszélyeztetik.
A rendőrök meg tehetetlenül nézik – és majd a Balfourban bekapcsolják a vízágyút a demokrácia mellett tüntető „anarchisták” oszlatására…
Ügyvéd, az Izraelinfo állandó szerzője. Az ELTE ÁJTK-n és a CEU alkotmányjogi karán végzett. 1995 óta él Izraelben. Jogászként dolgozik egy magáncégnél, mediátor (bírósági közvetítő). Izrael központjában él férjével és négy gyermekükkel. Hobbija az állampolgári ismeretek és az izraelinfo.com magazin, aminek főszerkesztő-helyettese.
