Egyszerű, minden különösebb hivalkodás nélküli lakás nappalijában ülünk az asztal körül. Velem szemben egy stramm, nyolcvan és kilencven év közötti, meghatározhatatlan korú férfi rendezgeti a papírjait, a fényképeit. Ha van közhely, akkor az most idekívánkozik: nagy idők tanúja. Ez az ember alig pár hete jött meg Belgrádból. Az első szerbiai zsidó lágerben felállított emlékműnél tartott megemlékezésre volt hivatalos. Idén az államelnök tartott beszédet, és mint az utolsó túlélők egyikét, Zsámboki Józsefet is meghívták az ünnepségre.
– Csordultig fájdalommal teli megtiszteltetés volt ez.
– 1932-ben születtem Belgrádban. Szüleim jómódú kereskedők voltak. Népes családunk összetartó szelleme a zene volt: anyukámnak, apukámnak, testvéreimnek, mindenkinek akadt valami szívéhez közel álló hangszere otthon, nekem a hegedű meg a szájharmonika volt a kedvencem. Utóbb kiderült, ez az hangszer mentette meg az életemet. Amíg együtt volt a család, minden rendben volt velünk és körülöttünk.
– Aztán kitört a háború.
– 1941 áprilisában történt az első belgrádi bombázás, és rá egy hétre, április 13-án a németek már be is vonultak Belgrádba. Éppenhogy berendezkedtek, amikor május elején összeszedték a férfiakat, szerbeket, zsidókat, mindenkit, akit feltaláltak, és elvitték őket úgymond a romeltakarításra. Amikor aztán befejezték a munkát, kivétel nélkül mindenkit lelőttek. Akkor veszítettem el apukámat meg a családunk összes többi férfi tagját. December 8-án már az asszonyokon meg a gyerekeken volt a sor. Emlékszem, olyan hideg napok voltak, hogy a Száván meg a Dunán teherautók hozták-vitték az utánpótlást. Akkor már viszonylag sokan voltunk zsidók, mert az északi országokból szép számmal menekültek hozzánk, azt remélve, hogy Szerbiában nyugtuk lesz. Szerbiában ugyanis soha nem volt jelentős antiszemitizmus. Körülöttünk másutt igen. Jellemző, hogy a jeruzsálemi főmufti például szabadcsapatokat szervezett a németek oldalára. Nagy garral bejelentették, hogy mostantól Jugoszlávia judenfrei. Zsidómentes. Tito partizánjai azonban nem hagytak békét a megszállóknak. Egyetlen nyugodt éjszakájuk sem volt. Hiába hirdettek statáriumot a németek, hogy minden egyes veszteségüket százával fizettetik meg a polgári lakossággal,az ellenállók nem adták fel. A németek kegyetlenkedése pedig nem ismert határokat. Volt, hogy egy partizánakció megtorlásaként Kragujevacon kétezer-hétszáz diákot végeztek ki a tanáraikkal együtt. Gondold csak el: a becslések a háború végére több mint egymillió-hétszázezer jugoszláv áldozattal számolnak! Nagyjából harminc-harminckétmillió áldozata volt a háborúnak. Ha hozzáveszed, hogy Jugoszlávia lakossága akkoriban alig érte el a tizennégy-tizenötmilliót, és ehhez viszonyítod az egymillió-hétszázezer áldozatot… Arányaiban talán ez volt a legnagyobb veszteség. A Jugoszláviában élő zsidók nyolcvan-nyolcvanöt százaléka odaveszett. Amikor másutt még csak a deportáció volt napirenden, az internálásokat készítették elő, Jugoszláviában már javában ölték a mieinket.
Szerbiában aki csak tehette, azonnal csatlakozott Titóhoz. Nem így a horvátok például, akik közül sokan virágcsokorral fogadták a megszállókat. És akkor az usztasákról még nem is beszéltünk, akik rosszabbak voltak a németeknél is. Soha nem szabad elfelejteni a kegyetlenkedéseiket. Egyébként én ma is aktív vagyok a politikában. Nemrég írtam alá egy petíciót éppen a horvát külügyminiszter ellen, akiről kiderült, hogy a háború alatt usztasa volt. Hát hogy lehet megengedni, hogy békeidőben ilyen magas tisztséget viseljen?
Ausztro-Hungáriában tulajdonképpen jól megfértek egymás mellett a népek.
– Az Osztrák-Magyar Monarchiára gondolsz, amikor Ausztro-Hungáriáról beszélsz? Érdekesek a hangsúlyaid is. Nem akartam eddig szóba hozni, de ha már így alakult: úgy hangsúlyozol, mint aki tanulta a magyart.
– Nekem szerb az anyanyelvem, nem a magyar. A magyart tanultam. Az úgy volt, hogy ugye amikor minden zsidót deportáltak Belgrádból, élt ott egy Zsámboki nevű cipész, aki már régről ismerte a családunkat, és egyik nap engem meg a nővéremet kilopott a gyűjtőtáborból, a gettóból. Bécsi illetőségű volt, anyanyelve német, de tudott magyarul is, szerbül is. Mondom, Ausztro-Hungária sokféle nációja és nyelve jól megfért egymás mellett Szerbiában. Az iparosnak meg a kereskedőnek, ha meg akart élni, el kellett sajátítania a mellette élő népek és nemzetek nyelvét is. Tőle tanultam meg a magyart. Fogadott mellénk egy lányt, aki gondomat viselte, és minthogy korábban csak kevesen ismerték, senkinek sem tűnt fel, hogy van vele két gyerek. A nővérem meg én. A lánytestvéremet aztán elvitték a rokonok Törökkanizsára, én meg maradtam vele, Zsámbokival. Édesfiaként bánt velem, jobb sorom talán a vér szerinti szüleimmel sem lehetett volna. Minthogy jól beszélte a megszállók nyelvét, tolmácsként alkalmazták, és még a gyanúja sem merült fel, hogy az a fiúcska mellette egy bujkáló zsidó kiskölyök. Szabadon jártam-keltem mindenfelé. Egyik este kikötöttem a város legelegánsabb éttermének a bejáratánál, ahol általában a német katonák vacsoráztak, és minthogy mindig volt velem valamilyen hangszer, történetesen éppen a szájharmonikám, az ajtó elé telepedve elkezdtem játszani a Lili Marleent. Mit nem ad az ég, kijött értem valaki, és azt mondta, hogy na, fiam, ezt játszd el még egyszer, de most már benn, a vendégeknek! Aztán a többit, egészen záróráig. Fizetségül megengedték, hogy összepakoljam a maradék ételeket meg kenyereket. Óriási dolog volt ez akkortájt, a napi kenyérfejadag ha volt tíz dekagramm talán… És ez így ment onnantól fogva majd minden este. Még olyan is volt, hogy a katonák segítettek hazacipelni a rengeteg ételmaradékot. Ha tudták volna, hogy egy zsidó gyereket istápolnak… Éjszakánként Zsámboki segített elosztani a környékbelieknek az ennivalót, úgyhogy ha kicsivel is, de mentettük a környékbelieket az éhenhalástól.
– Szeptemberben menekülniük kellett.
– Volt ennek a Zsámbokinak egy régi barátja, aki sehogyan sem tudott boldogulni, s folyton az én jótevőmet pumpolta. Mígnem egyszer már neki sem volt miből adni, és erre fel az egykori barát bement a Gestapóhoz, és beárulta, hogy zsidót bújtat. Az utolsó pillanatban, egy cselédlépcsőn surranva tudtunk elszaladni előlük, miközben ők a főbejáraton trappoltak felfelé. Egy ruhában, üres zsebbel, a háború legeslegközepén, 1942 őszén. El tudod képzelni? Kanizsán kötöttünk ki, ott az én jótevőm elpanaszolta a hivatalban, hogy minden dokumentumunk odaveszett a bombázáskor, és hogy új papírokat kér mindkettőnknek. Magának is, meg nekem is, akit a fiának mondott. Így lett belőlem Zsámboki József.
– Mi volt az eredeti, a születésedkor anyakönyvezett neved?
– Joszef Ben Avraham. Na ezt aztán jó ideig még titokban kellett tartani. Nevelőapám keresett egy plébánost, és rávette, hogy tanítson meg írni, olvasni meg a Bibliára és minden tudományokra, mert ugye háború volt, iskolába meg több okból sem járhattam. Felismertek volna, s ha kitudódik a titkom, az mindkettőnk vesztét jelentette volna. A legkevesebb, hogy deportálnak. Ha egyáltalán eljutunk odáig, és nem végeznek ki helyben. Amíg életben volt, végig titokban maradt a kilétem. Már javában benne jártunk a békeidőkben, de én csak megmaradtam Zsámbokinak. 1969 februárjában halt meg a jótevőm. A megörökölt házát ráírattam egy ügyvédre, azzal a megkötéssel, hogy a sírját, amíg én élek, gondoztatnia kell. Mind a mai napig friss a virág rajta minden héten. És ez így megy lassan ötven éve. Ez volt a legkevesebb, amivel tisztelhetem még halálában is. Na szóval, 1969-ben jártunk, s aztán hogy elment, rá néhány hónapra én is felkerekedtem Izraelbe.
– Most ugrottunk egy nagyot, 1945-től 1969-ig.
– Mit mondjak? Éltem, úgy, ahogy bárki más élhetett az akkori Jugoszláviában. Ösztöndíjat kaptam a várostól, befejeztem a bútortervezési szakot az egyetemen, amit aztán nagyon jól tudtam hasznosítani az óhazában meg itt, a régi-újban is, mert akkor még ilyen irányú képzés nem volt Izraelben.
– Ha kérhetem, lassítsunk egy kicsit! Hogyan jutottál arra az elhatározásra, hogy alijázol? Ezt tényleg kár lenne kihagyni!
– 1969 májusában Belgrádban éltem. Akkorra már elég jó nevem lett a szakmában, jártam a világot, és éppen egy amerikai kiállítási pavilon elkészítésével bíztak meg, történetesen Teheránban. Az ilyen kiküldetések akkoriban több hetet vettek igénybe, s nekem egyik este eszembe jutottak a még 1948-ban alijázott barátaim. Felhívtam őket, hogy most itt vagyok a szomszédban. Pillanatok alatt elkészült a vízumom, és amint kihámoztuk magunkat az ölelésből a Ben Gurionon, mindjárt oltani kezdték a fejemet, hogy miért nem élek én már régen Izraelben. Mi akkortájt Jugoszláviában szinte semmit sem tudtunk Izraelről, mert ugye a szocialista országok majd mindegyike megszakította a diplomáciai kapcsolatot Jeruzsálemmel. A barátaim végighurcoltak az országon, mint a győzelmi zászlót, és meg kell vallanom, napról napra jobban tetszett. Ráadásul igen kedvező állás- és lakásajánlatokat is kaptam. Amikor aztán rákérdeztek, hogy jövök-e, mondtam, hogy oké, de nem egyedül. Persze, a felesége is… Nemcsak a nejemet akarom hozni, hanem a nővérem és családja is jön velem. Vagy én se! Első szóra beleegyeztek. Elvittek egy nagy céghez, a Hevrat Rimhez, hogy lássam, hol fogok dolgozni. Ki nem találod, ki volt ott akkor a kereskedelmi igazgató. Úgy hívták, hogy Bibi Netanjahu. Meg kell mondanom, rendes pasas volt, jó vezetői képességekkel. Ezek után visszarepültem Iránba, befejeztem a munkámat, és hazatértem Jugoszláviába. Mondtam az akkori főnökömnek, hogy kivennék pár nap szabadságot, és elmegyünk az asszonnyal Izraelbe nyaralni. Hát ebből a pár napból már majdnem ötven esztendő lett. Tárt karokkal fogadtak. Főkonstruktőr lettem, lakást kaptunk, kocsit és legfőképpen testhezálló feladatokat. Gyönyörű évek voltak.
– Mintha megint előreszaladtunk volna… Nemde kimaradt Rut asszony, a nejed… Legalább a megismerkedésetekről pár szót!
– Ő is nagy zenebolond volt már fiatalon, rendszeresen fellépett Újvidéken, Szabadkán. Ismert ember volt, utóbb kiderült, közös vállalatnál dolgoztunk. Először csak táncolni jártunk, lassan-lassan összemelegedtünk, aztán onnantól ment minden, mint a karikacsapás. Illetve… Az esküvőnél be kellett volna mutatni az anyakönyvi kivonatomat, nekem azonban csak a zsidó nevemre kiállított „kóser” papírjaim voltak, a származásomról eladdig senki sem tudott a menyasszonyomon kívül. Lyukat beszéltem a hasukba, míg végre elfogadták bemondásra az adataimat. Amikor túl voltunk a polgári szertartáson, hívtunk egy jeruzsálemi rabbit Belgrádba, aki annak rendje és módja szerint a bet kneszetben összeadott minket a hüpe alatt az igazi nevemen is, meg a megmentőmtől felvett nevemen is.
– Na tehát áttelepültetek Izraelbe.
– Valami csodálatos érzés volt, amikor először léptünk Erec földjére. A vámvizsgálatnál volt egy kis malőr. A feleségem csomagjában ugyanis találtak egy üveg mézet. A hivatalnok azt kérdezte Ruttól: „Asszonyom, mézet ide, a tejjel-mézzel folyó Kánaán országába…?” Jót nevettünk. Amúgy minden szerencsésen alakult. Dolgozni kezdtünk, s persze a zenélést sem hagytuk abba. Alapítottunk egy kis magyar színházat, azzal jártuk az országot. Minden héten felléptünk valahol. Az akkori Új Kelet rendszeresen hírt adott rólunk, hogy éppen merre járunk, milyen sikereink vannak. Közben telt-múlt az idő, elszaladtak az évek, s a végén itt telepedtünk le, Netanján. Szeretem ezt a várost. Az alapításának a nyolcvanadik évfordulójára rendeztem egy ünnepséget. A feleségem írt az alkalomra egy dalt, amelyet azóta is a város himnuszaként tartanak számon. Máig is emlegetik azt a napot. Később Tel-Aviv alapításának százegyedik évfordulójára is szerveztem egy, az alkalomhoz illő megemlékezést. Azt mondják, az életben csak az első száz év nehéz, na ez rendben is volt. A százegyediknek megadtuk a módját! Nem sajnáltam rá se a pénzt, se a temérdek időt. De amire különösen büszke vagyok, hogy időközben kijártam a Jad Vasemnél, hogy a megmentőmet és névadómat, Zsámbokit felvegyék a Világ Igazai közé.
– Te nemcsak szervezője vagy ezeknek az eseményeknek, hanem a költségek javát is állod. Sőt, 2015 óta egy nemzetközi énekverseny, az International Masterclasses of Vocal Arts Jerusalem, az IMVAJ házigazdájaként is jegyzik a neved, amelynek első díjazottját legutóbb már ötvenezer euróval jutalmaztad.
– Mi mást tehetnénk? Mire költsek? Hivalkodó értelmetlenségekre? Látod, egy betonház első emeletén élünk, nincs puccos autónk se, semmi különös flancolás nem jellemző ránk. Szeretjük a zenét, szolgáljuk a kultúrát. A muzsikáról valahogy elfeledkezett a világ. A filmeseknek ott az Oscar-díj, a tudósoknak és az irodalmároknak a Nobel… Gondoltam, tegyünk valami érdemlegeset a zenéért! Idén lesz harmadik éve, hogy meghirdettük Jeruzsálemben ezt a nemzetközi énekversenyt. Már idén is megkezdődtek a nevezések. Éppen a minap érkezett egy jelentkezés Dél-Amerikából. Hamarosan a selejtező meghallgatásokra is sor kerül a tel-avivi operában.
– A nevedet és a pénzedet adod hozzá! Több, mint dicséretes.
– Jó, jó, persze a Kneszet is támogat, és még sok más hivatalos szerv és szervezet. Nem vagyok szűkében az elismeréseknek sem, de igazán boldoggá azok a gálaestek tesznek, amikor befejeződik az éppen aktuális énekverseny, és adunk egy nagy koncertet, amelyet a zeneiművészet legjobbjai megtisztelnek a jelenlétükkel.
– És a szakma? A faipar, a bútortervezés, a belsőépítészet?
– Büszkeséggel tölt el, hogy sikerült elfogadtatni a bútortervezést mint tudományt, és ma már a Tel-avivi Egyetemen is oktatják, mégpedig az én tankönyvemből.
– Kilestem a papírjaidból: nyolcvanöt éves vagy…
– Még csak leszek, a jövő héten, de ugyanúgy dolgozom, mint fél évszázada. Mindennek bőviben vagyok, csak az időm kevés. Szokták kívánni a születésnapokon, hogy ad mea veeszrim, azaz élj százhúz évig. Ilyenkor mindig visszakérdezek: „Nem lehetne százhuszonkettőig?”
– Legyen! Ünnepeljük együtt, ha már én is kérhetek valamit. Ebben a szép korban már el szokták várni az embertől, hogy adjon valami útravalót a fiatalabb korosztálynak. Mi lapul a tarsolyodban?
– Nemrégiben összehívtam az európai képviselők konferenciáját. Arról beszéltem nekik, hogy alig több mint hetven éve borzasztó háború zajlott. Öltük egymást, és hullottunk, mint a legyek. Nem szabad elfelejteni. Mondtam, nézzünk egymás szemébe. Mit értünk el vele? Mi értelme, mi haszna lett belőle a világnak? Az igazi választ az ünnepség végén kaptam meg, amikor a németek elénekelték a Hevenu salom alekhemet. El tudod ezt képzelni? Németek, itt Izraelben! Odajött hozzám egy újságíró, és megkérdezte, hogy én, aki átéltem a holokausztot, hogyan gondolok a német népre. Elhangzott a kérdés, és én hallgattam. Egy percet, kettőt, talán hármat is, és akkor visszakérdeztem: „Te hogyan gondolnál az én helyemben?” Az egész családom elveszett, anyám, testvéreim, mindenki. Nekem erre nincsen szavam. De! A közelmúltban meghívott vacsorára egy magas rangú német államférfi. Belépek hozzájuk, és látom, hogy az előszobájában ott lóg a falon az Izraeli Állam zászlaja. Megfogtam a lobogó anyagát. Poros volt. Vendéglátóm megértette a mozdulatomat, és így szólt: „Ezt nem a maga kedvéért raktuk ki, évek óta itt a helye, mert a nap minden órájában emlékezni akarunk és emlékeztetni mindenkit, aki hozzánk jön. Nem szabad elfeledni azt, ami történt, nehogy megismétlődhessen.” Magam is így vélem – emeli rám tekintetét várakozással, de nem sietteti a választ.Miért is tenné, hiszen van ideje, még csak a jövő héten lesz nyolcvanöt. Ad mea eszrim vestaim! Ahogyan ő is szeretné: százhuszonkettőig…
Újságíró
