Yitzhak Rabin miniszterelnök meggyilkolása óta a baloldal fél az arab pártokkal kötött politikai szövetségtől. Az oslói megállapodással szembeni ellenállás és a területek átadása elleni keserű utcai tiltakozások a kisebbségi Rabin-kormány nyilvánosság általi legitimitásának hiánya miatti kritikájával vegyültek, mivel az arab pártok öt mandátuma kívülről támogatta azt, amely kiegészítette a szükséges blokk létrehozásában. Az oslói ellenzők amiatt tiltakoztak, hogy Rabin nem rendelkezik “zsidó többséggel”, amely véleményük szerint szükséges a területi engedményekhez. Nincs felhatalmazása – állították. Mindenki tudja, hogy mi lett a dolog vége.

Ez a félelem olyan mély, hogy még az izraeli hadsereg legtöbbször kitüntetett katonája, az 1999-es választásokat megnyerő Ehud Barak sem merte vállalni a kockázatot. Ez az érzés nem csak Yigal Amirt vagy az Oszlói szerződés és Rabin ellen küzdőket jellemezte, hanem Izraelben széles körben elterjedt, amit röviden így lehetne jellemezni: Izrael demokratikus ország, melynek arab állampolgárai is élvezik a választás és a megválasztás jogát, de nincs biztonsági besorolásuk, vagyis kívül esnek az életbevágó döntések meghozóinak körén.

Egy évvel ezelőtt, a harmadik választási forduló után Benjamin Netanjahu kiállt ország-világ elé, és számokra egyszerűsítette ezt az érzést. A kneszetben törölhető táblára írta a blokkok megoszlását az egyes blokkokra jutó mandátumok száma szerint, de az arab pártok Közös (Arab) Listáját kihagyta a számításból. “A nép döntése világos” – mondta. “A jobboldali cionista tábor 58 helyet szerzett, a baloldali cionista tábor pedig az ahhoz csatlakozó Libermannal együtt 47 helyet tudhat magáénak. A Közös (Arab) Lista… természetesen nem szerepel ebben az egyenletben, mert ez volt a népakarat… ez a nép döntése.”

Az üzenet egyértelmű: Izrael arab állampolgárai akár nagy számban is tódulhatnak a szavazóurnákhoz, ez egyáltalán nem számít, mert a mandátumuk semmiképp sem kóser a koalíció vagy egy blokkoló tábor létrehozásához. Ezek nem igazi mandátumok, olyanok, mint egy monopoljáték bankjegyei: nem lehet velük semmit vásárolni, csak “demokráciásdit” játszani. Mikor Beni Ganz fontolóra vette az arab mandátumok “felhasználását”, Netanjahu azzal vádolta, hogy “Ganz megpróbálja ellopni a választásokat”. Hogy ellopja a zsidóktól a választásokat.

- Hirdetés -

Figyeljünk Netanjahu szóhasználatára: a nép döntése, és nem a többség döntése. Ez kritikus megkülönböztetés, mert a Nemzetállam törvény egyértelműen világossá tette, hogy Izraelben nincs átfedés a “polgárok” vagy a “nyilvánosság” és a “nép” között. Amikor Netanjahu a nép döntéséről beszél, akkor a zsidó népet érti ezalatt. A nép döntése a zsidó többség szinonimája. Franciaország a franciáké, Németország a németeké. Izrael nem az izraelieké, hanem a zsidóké.

Éppen a fentiek miatt a Netanjahu által vezetett lépés egy jobboldali kormány létrehozására, amely nem zsidó-, hanem polgári többségen alapszik, valódi politikai változás lehetőségével járó lépés – összehasonlíthatatlanul komolyabb, mint egy hasonló kezdeményezés a baloldalon. Mert egy ilyen, jobboldal által tett lépés – mint ahogy arab állammal kötött békeszerződés aláírása – azonnali legitimációt kap a baloldalon, így gyakorlatilag polgári és zsidó többségre egyaránt támaszkodik.

Nagyon elszomorító, hogy a jobboldalnak és különösen Netanjahunak felhatalmazása van olyan intézkedéseket és gondolatokat megvalósítani, amelyekért a baloldalt üldözték, sőt meg is ölték. Hogy a jobboldalnak megengedett, ami a baloldalnak tilos. Tudjuk, hogy Netanjahu politikai szélhámos, valószínű, hogy csal, nem világos, hogy politikai partnerei követni fogják-e, de a cél érdekében érdemes félretenni a baloldali egót, és magunkban megköszönni, hogy a körülmények nem hagytak Netanjahunak választási lehetőséget. Csak remélhetjük, hogy a tábora által neki nyújtott teljes bizalomnak köszönhetően sikerül közelebb vinnie őket a polgári egyenlőséghez.

- Hirdetés -
FORRÁSHaaretz