Sorakoznak a vascipők a Duna-parton, és felhangzik a Szól a kakas már.
„Majd megvirrad már” – éneklik a parton állók: a nagykállói rebe és egy budapesti zsidó iskola diákjai, gyerekek. A Duna pedig folyik, mintha bűntudata sem lenne, amiért elnyelte mindazokat, akiket hetven éve belelőttek.
„Szól a kakas már, majd megvirrad már” – gondolták több mint fél évszázada ott a parton állók: remélték a virradatot, amely a többség számára nem érkezett el. Akinek meg igen, az sem hagyta el úgy igazán soha a Duna-partot, csak szétfröcskölődtek a világ minden tájára: Amerikába, Izraelbe, ki tudja, hová.
Hej, Duna, te Duna! Elnyelted az embereket – de elnyelted velük a zenét is. Senki sem maradt, aki el tudta volna játszani, tovább tudta volna adni a zsidó népzenét, úgy kellett utánajárni, kutatni, cigányprímásokat találni, akik még emlékeztek kölyökkorukból a dallamokra, a nótákra – de még a táncokra is.
„Haj, de mikor lesz az már? K’se jibone haMikdás, Ir Cion t’málé, akkor lesz az már” – szól megint a nóta, ez a félig magyar, félig zsidó – nagyon magyar-zsidó tákolmány. Összerakás. Szerelmesdal is, és a galutot sirató, Istenhez kiáltó sóhaj. Jajongás.
Taub Izsák rabbi, az első nagykállói rebe, számos nigun szerzője azt mondta, a dallamai mind egyenesen az Első Templomból származnak, és a szétszóródással elkeveredtek a világban. Csakúgy, ahogy az emberek – és ő, ő csupán rájuk talált. Kutatta őket, ment utánuk, amíg meg nem lelte és vissza nem kérte őket, hogy eljuttassa a népének, ezeknek a szegény zsidóknak.
„Az a bizonyíték – mondta –, hogy a pásztor, aki nekem tanította a Szól a kakas dallamát, azon nyomban el is felejtette azt, amint én megtanultam.”
Felejtés, emlékezés. Alig van már magyar zsidóság – és olyan igazi, vidéki, haszid, daloló-táncoló nincs is. Ahhoz kellettek a Kárpátok magasai, a mély fenyőerdőkön átbaktató vándor zsidó, Markovits Rodion avasi rongygyűjtői. A vásárok, a kocsmák.
Miért nincs az már?
Miért nincs az már?
Umipnej Hataénu, galinu me’arcéjnu
Azért nincs az már.
Újságíró
