Ettől féltem! Hogy nekem kell majd megírni az előszót Hajdú André verseihez és egy utószót az életéről, amelynek tulajdonképpen csak az utolsó lapjait ismerem.
Nem másolom ide a Wikipédia adatait, inkább megpróbálom elmesélni ezt az utolsó fejezetet.
A Hajdú Andréról szóló dokumentumfilmet még Magyarországon láttam. Aztán friss bevándorlóként Jeruzsálemben a film vetítése után ismerkedtem meg vele. Nyolcvannégy évesen is energia sugárzott belőle, és derű. Volt a filmben egy jelenet: zeneszerző-hallgatókat tanított a Jeruzsálemi Héber Egyetemen. Tizenöt éve tanítok – igaz, másik diszciplinákat: színházat, filmet –, de ilyen friss és szabad órákat még sohasem láttam. Bekéredzkedtem ezekre az órákra, és innentől kezdve – ez decemberben volt – minden hétfőn ott voltam. Nem gondoltam volna, hogy ötvenöt évesen lesz még az életben egy mesterem! Fantasztikus pedagógus volt! Táncoltak, repültek a hallgatók. Mint egy happening, olyan volt minden óra. Egymást zene közben váltva improvizáltak, négykezest, hatkezest. Néha André is beült, instruált, vezényelt, vagy énekelt velük. Néha egy festészeti album volt a kotta. Egy Monet-képről rögtönöztek. Ez a kicsi, törékeny – és a betegségektől egyre összetörtebb – ember hihetetlen energiákat mozgósított. Mint egy dinamó, hajtotta ezeket a fiatalokat, akik az alkotómunka adrenalinszintjén értették meg a zenei aszimmetriát, a népzenék harmóniáit, Debussy, Stravinsky vagy Bartók műveinek szerkesztőelveit. A zene lényegét.
Sohasem gondoltam – idáig –, hogy a szabadság tanítható.
Pierre Boulezről, az egyik mesteréről keveset beszélt. Modernista ízlésterror, nekem ezt mondta, de a gyerekeknek eufemisztikusabban mesélt róla. Darius Milhaud volt az igazi mestere, és persze az első, még Magyarországon: Kodály Zoltán. A népzene – a magyartól a zsidóig bármelyik – mint kimeríthetetlen ihletőforrás André egész zenei életművét áthatotta. De erről – a saját munkáiról – szinte sohasem mondott semmit.
Az órákra pontosan érkezett, utána ólmos fáradtsággal hazamenekült. Így ritkán tudtunk beszélgetni.
Akit szinte minden alkalommal szóba hozott, az kamaszkori barátja, Erdély Miklós volt. Meg akarta nézni a Saul fiát, hiszen „a Miki” unokája fényképezte: Erdély Mátyás. A betegsége ebben is megakadályozta. Öt percre lakott az Akadémiától, és akkor már csak a hétfői órákra mozdult ki. Minden energiáját ezekbe a kilencven percekbe fektette.
A másik, mindig emlegetett szellem Weöres Sándor volt. Fiatalkorában, még a háború után André esszét írt a Bóbita című vers ritmikájáról, amelyet aztán tíz évvel később folytatott Párizsban, a Magyar Műhely című folyóiratban. Weöres már felvezetés volt…
Egy hónapja jártam oda, mikor az óránk előtt előállt az ötletével: 1956-ban jött el Magyarországról, Párizsban és Jeruzsálemben élt. A magyar nyelvet alig használta. Aztán néhány évvel ezelőtt egy nála lakó magyar barátjával sokat beszélgetett, és ez kinyitott benne egy kaput: magyarul kezdett írni. Szövegeket a magyar nyelvről. Ő mondta így. Valójában verseket! Szemben a konceptuális nyelvekkel (például német, angol, francia), szerinte a magyar egy ősibb, zeneibb nyelv. A zene mélyebben áthatja, és éppen ebben van a kifejezőereje. Ennek a rendszerét szemléltetni – ezzel a szándékkal írta ezeket a szövegeket. Valójában játékok voltak egy zeneszerző, egy szellem játszóteréről. Átadott néhányat, szemérmesen kiválogatva, mint egy kezdő poéta. „Olvasd el ezeket, hátha kijön belőle egy könyv.” Szívesen babráltam velük, tudtam: zenék ezek is. A közös munka során végig próbálta elbagatellizálni az írásait, de én tudtam, nagyon fontos neki ez a könyv. Több mint hatszáz szöveg, apró betűkkel, kézzel leírva. Csak a felét olvashattam el, a többit még előlem, a szerkesztője elől is eldugta. „Túl személyesek!” – ennyivel elintézte. Az egészségi állapota folyamatosan romlott. Innentől kezdve versenyt futottunk az idővel. Aztán összeállt az anyag. Az utolsó változatot a kertjében ülve véglegesítettük. Húsz perc munka, aztán elfáradt, elbóbiskolt. Megvártam, míg felébred, és folytattuk. Néha, ha nem bírta, csak annyit mondott: „Ezt rád bízom.” Írt egy előszót hozzá, de az asztalán lévő kotta- és jegyzetdzsungel elnyelte. Úgy búcsúztunk, hogy majd megkeresi.
Kész lett a szerződés, a könyvborító, mégis lemaradtunk!
Posztumusz lesz a könyv, ha lesz: A magyar nyelv alkímiája.
Jó lenne feldolgozni az életművét, megszerkeszteni az írásait. Jó lenne Pierre Boulezről , Darius Milhaud-ról, Kodály Zoltánról beszélgetni vele. Vagy elvinni őt a Hamakomba autentikus marokkói zsidó zenét hallgatni. Elképzelem őt a gyűrött fekete nadrágjában, az imasál kilógó rojtjaival, kipában, őt, a hívőt, a hasis füstjében, kifestett, kifukszolt, táncoló marokkói asszonyok között, mosolyogva, mint egy szent, vagy inkább mint egy mesebeli manó. De a legjobb volna bejárni még az óráira, és…
A végső kóda után is legyen könnyű a játék odaát!
(Az André Hajdú halálakor az Új Kelet honlapon nekrológ helyett közölt írás átdolgozott változata.)
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
