Egy

Egy átlagos korona- és háborúmentes hétköznap hajnalán a tengerparton. Beszívtam mélyen a tüdőmbe a sósvízillatú boldog semmit. Tökéletes pillanat volt.

Kettő

Péntek kora este a szántóföldön át gyalogolva a mosáv felé, arany fényben úszó pipacsok és ciripelő tücskök, kabócák között. Olyan már-már, mint gyerekkorom balatoni nyáresti csendjei a fűben fekve. Otthonillatú, boldog buborék.

- Hirdetés -

Három

Esős, téli szombat. Álmosan nyúlik végig a napon és fordul estébe.

Négy

A zárlat csendje. Átlagos hétköznap, ami máskor zajos lenne, most néma. Vágható a csend. A szél sem mozdul. Kihalt a város, apokaliptikus.

Öt

Árnyéktalan hőség a júliusi kánikulában egy beduin faluban. A levegő forró, égeti az ember bőrét, lelkét. A kabócák is hallgatnak.

Hat

Ködös téli nap korona idején. Álomszerű a város, az ember fél, hogy felébred.

Hét

Jom HaZikaron. A szomszédos zajos építkezés megáll. A busz, a vonat, az autók. A sziréna szól, de mégis a csendre emlékszem csak.

Nyolc

A covid osztály szótlan némasága. Nem is hallani semmit a sapka és kapucni alatt. Mintha víz alól szemlélné az ember a világot. A lélegeztetőgépek pityegnek csak.

Kilenc

A máskor éjszakába nyúlóan zajos utca üres. Feszült várakozás a levegőben. Lefekszünk aludni, de idegtépő a csend. Vágni lehet. Váratlan megkönnyebbülés a sziréna, a két bumm hangja már a lépcsőházban ér bennünket. Állunk. Meg még egy. Csend van. Senki sem szól egy szót sem.

- Hirdetés -