Mezítláb, szakadt miniruhában menekül be egy fiatal lány egy tel-avivi bérház lépcsőházába. Itt rejtőzködik remegve, mert tud valamit. El kell bújnia azok elől, akik meg akarják akadályozni, hogy beszéljen arról, aminek szemtanúja volt az éjjel. Az egyik lakásból egy zavartnak látszó idős nő lép ki. „Dana, Danám – szólítja meg boldogságtól ragyogó arccal a lányt –, hát itt vagy. Visszajöttél hozzám!” Egy hirtelen elhatározás, és a lány követi az idős asszonyt. Két idegen nő egy lakásban, egymásra utalva. A túlélésre játszanak. Mindeközben a nagyvárostól távol Irénát őrületbe kergeti az egyetlen, szorgalmas, okos lánya iránti aggodalom. Itt hagyta őt, és elment egy rossz emberrel, bőrönddel a kezében kiabált rá, hogy soha többé nem jön vissza. Iréna kész szembeszállni minden veszéllyel, hogy megmentse lányát. Meg kell találnia őt. De senki sem tudja, hová tűnhetett Nina, mi történt vele.
Ezzel a nyitóképpel kezdődik Lihi Lapid legújabb izgalmas, megható, sokrétű és sok-sok szálon futó regénye. Nem, nem névrokonok: Jair Lapid, magyar származású miniszter(elnök) felesége a könyv szerzője. Lihi nem új a szakmájában: évtizedek óta elismert újságíró, fotós, több regénye közönségsikert aratott.
Pészah és a Függetlenség napja között zajlik ez az első látásra detektívregénynek nevezhető történet. Lapid a regény végéig fenntartja a feszültséget, az izgalmat, amit a rejtőzködő Nina sorsa iránt érzünk. Szinte az utolsó oldalig nem tudjuk, ki találja meg először a lányt: az édesanyja, Iréna, vagy Johnny, a kisvárost terrorizáló maffiózó, netán a bűntény után nyomozó rendőrség? Nina ezalatt a napról napra demensebb idős asszony unokájának adja ki magát és merül egyre mélyebbre a hazugságban, ezzel párhuzamosan pedig egy másik család tragédiákkal, emlékekkel, barátokkal, sorstársakkal teli életébe. Nyilvánvaló, hogy tiszta pillanataiban Carmela tudja, hogy nem a kisunokája ez az egyébként is idősebb lány, de nem engedheti meg magának, hogy elengedje. Már képtelen kivárni, hogy fia és unokái ígéretükhöz híven visszatérjenek Amerikából. Állandó rettegésben él attól, hogy elfelejti elesett fia, Uri éves megemlékezésének napját a katonai temetőben, és attól, hogy egyedül kell majd a sír mellett állnia idén is. Nina pedig egy másik ember bőréből nézve könnyebben vethet számot azzal, milyen fatális hibákat követett el, és közben elkezdhet egy új életet – és lehet szerelmes –, elszakadva eddigi életétől.
Csoda, hogyan volt képes Lapid nem giccset, nem valamiféle new age stílusú maszlagot írni egy olyan történetből, amelynek főhősei egy kislányát a periférián egyedül nevelő orosz bevándorlónő, egy valamelyik izraeli háborúban elesett fiát mindörökké gyászoló tel-avivi család, Amerikából visszavágyódó high-teches fiatalember és egy túlságosan nagyravágyó bűnöző, akinek az lesz a végzete, hogy nem elégszik meg helyi sikereivel, hanem a nagyvárosban próbál szerencsét. Háttérnek pedig ott van az egymás szájába érő, de mindig segítőkész szomszédokkal teli vidéki zsidó kisváros izzadó egyvelege, a benzingőzős tel-avivi shuna: az egy egész életet egymás mellett leélő helyi lakosokkal és arab, szudáni és orosz munkásokkal teli tengerparti városnegyed. Nem beszélve a kiüresedett amerikai jóléthez egyre inkább hozzászokó, a családtól és a ragacsos Izraeltől minden téren egyre távolabb kerülő izraeliek dilemmájáról, hogy vajon szabad-e tiszta lelkiismerettel a jólétre, a nyugalomra felcserélni azt a kis országot ott, a Közel-Kelet közepén?
Lapidnak sikerül igazi arccal és autentikus gondolatokkal felruháznia ezt az Izraelt valóban jellemző sokszínűséget, a tragikus, nehéz sorsok ellenére értelmesen, értékesen élni akaró szereplőket. Talán azért, mert Lapid nem osztja fel őket semmilyen ítélkező-tengelyen jó és rossz, szimpatikus és ellenszenves között. Hagyja őket élni, hibázni, gondolkodni, hazudni és megbánni – de végül mégis együtt maradni.
Az elmúlt évek egyre randább világában, amikor a politika és a vírusok egymással versengve rombolják le az emberek közötti kapcsolatokat, üdítő egy ilyen izgalmas, könnyed regény sorai között olvasni az irgalmasság, az összetartozás, az egyszerű szolidaritás erejéről. Ez az idősek magányát és a fiatalok szorongását egyaránt empátiával és érzékenységgel kezelő regény pont arról szól, ami fontos az életben. Hogy nem vagyunk idegenek.
A regény jelenleg csak az ivritül tudóknak nyújt olvasási élményt, de az alábbi fejezetrészlettel belekóstolhatunk. Remélhetőleg hamar magyar kiadót talál.
8
Eltart egy pillanatig, mire eljut Nina agyáig, mi történik. Sziréna. A holokauszt napja. Elzárja a csapot, és megáll a konyhában, szorongatja a csöpögő szivacsot és a mosogatószeres flakont. Megpróbál a szegény, halálba hurcolt, éhes kisgyerekekre gondolni, de csak az iskolatársait látja maga előtt, ahogy állnak az ünnepségen, fehér ingben, és Morán énekel, mint egy kanárimadár. Nina egy éven keresztül gyűjtötte a bébiszitterkedéssel megkeresett zsebpénzt, minden ösztöndíjkérelmet kitöltött, Iréna agyon túlórázta magát, hogy ki tudják pótolni a hatezer sékelt a lengyelországi útra, de a végén nem ment sehova, mert az a rohadék azt mondta neki, hogy „elviszlek én Londonba, mire jó ez a szenvedés”. És most már bánja. Amikor a haverjai feltették az Instagramra a fotóikat az érzelmes megemlékezésekről, ahogy sírnak és télikabátba bújva virágokat tesznek sírhelyekre és emlékművek alá, rájött, hogy hibázott. Annak a néhány gyereknek, aki nem ment el, addig iskolába kellett járnia, mert azt mondta az igazgatónő, hogy aki nem utazik el, nehogy azt higgye, hogy szünetet kap, és sokan kifejezetten örültek neki, hogy nem mentek, de Nina és még egy páran alig tudták eltitkolni, hogy sajnálják, hogy a fél osztály máshol van. Annyira nem ott volt az esze, hogy az se érdekelte, ki maradt itthon anyagiak miatt és ki azért, mert nem törődik ezzel az egésszel, vagy azért, mert beteg az anyja. Még egy dolog, ami megismételhetetlen, még egy felbukkanó emlék abból az eszelős, összekuszálódott néhány hónapból, amit elvettek tőle. Akkor csak az érdekelte, melyik étterembe mennek, milyen ajándékot kap, és hol töltik az estét a férfi barátaival, és szívnak, és tapiznak, most meg annyira mocskosnak látszik az egész, és nem érti, hogy indult be ennyire ettől. Ne gondolj most ezekre a dolgokra, mondja magának, most a hatmillióra kell emlékezni.
Ügyvéd, az Izraelinfo állandó szerzője. Az ELTE ÁJTK-n és a CEU alkotmányjogi karán végzett. 1995 óta él Izraelben. Jogászként dolgozik egy magáncégnél, mediátor (bírósági közvetítő). Izrael központjában él férjével és négy gyermekükkel. Hobbija az állampolgári ismeretek és az izraelinfo.com magazin, aminek főszerkesztő-helyettese.
