Valahol otthon lenni

Habár izraeli létem fontos sarokköve a Levinsky utcai ház, ahol szinte az alija első percétől laktam, eljött az idő, hogy végre ne egy stúdiólakásban éljük J.-vel a hétköznapjainkat. Nem mintha nem szerettem volna a tizenhat négyzetméteres lakást, vagy később a már huszonkét és fél négyzetméteres miniotthonainkat, de ismerjük be, két embernek, akármekkora is a szerelem, édes kevés ennyi hely, és mivel mind a ketten gyakran dolgozunk otthonról, a kis stúdiólakás napjai meg voltak számlálva. Persze volt más okunk is. 

A második országos zárlat közben az ablakunk alatti sarok, amelyen a fűszerpiac mellett egy étterem, egy kisbolt, egy borszaküzlet, egy humuszos és egy szendvicsbár osztozik Tel-Aviv legzajosabb utcájává és a legnagyobb bulihelyévé nőtte ki magát.

Reggel fél öt körül kezdenek a szemetesek. Érthetetlen módon a telefont kihangosítva tartják a kezükben, és üvöltöznek bele különböző vezényszavakat az egyébként 3-4 méter távolságra álló kollégának. A legnépszerűbb az “achi-achi-bo-bo-bo” és az “od meter echad, od meter echad“. A vonal másik felén, ugyanígy a kihangosított készülékbe érkezik a válasz: “avo-avo-tov-tov-tov“.

Nem sokkal később az üzletek nyitni kezdenek, és a felcsapódó rolók hangja tartja ébren az embert, majd a szállítók érkeznek akik újra az “achi-achi-bo-bo-bo” slágert kiabálják a szemetesektől már megismert metódussal.

8-9 körülre már ki is nyit mindenki, és megérkezik a szőnyegárus Mordechai, aki két újabb rigmussal száll be a Levinsky utcai népi együttes hangzavarába “satiach-satiach” és “bateria-bateria” verzékkel, hozzá kapcsolódik Juda, a haredi pék, aki a “beigele-beigele-beigele” szólamot viszi.

11 körül a szendvicsbárban is bekapcsolják a tíz számból álló zenei összeállításukat, amin amíg mi ott laktunk másfél éven át, nem változtattak semmit. Délután 3 és 4 között megérkeznek az első bulizók, és hajnali háromig legalább tíz-tizenöt alkalommal csendül fel a “Jom-jom huledet” című izraeli örökzöld. A szemetesek este is jönnek, és öt óra magasságában, a forgalmat jó tíz-tizenöt percre megakasztva, nemcsak az “achi-achi-bo-bo-bo” és az “od meter echad, od meter echad“-ot van újra lehetőségünk meghallgatni, hanem a nagyszámú türelmetlen autós dudálása is színesíti az alapkakofóniát.

Pénteken mindez hatványozódik, hiszen a szokásos napi piaci zajok mellett az egyszeri utcazenészek – vagy magukat zenésznek gondoló két-három számos repertoárt hamisan játszó kamaszok – is beszállnak a buliba. Persze ne feledkezzünk el róla, hogy ilyenkor nagyjából két-háromezer ember hömpölyög fel-alá az utcában a szokásos helyi tömegrendezvény zajait produkálva. Keddenként közepes jazzegyüttestrió húzza a talpalávalót, csütörtökön a szemben lévő tetőteraszon indai zenére jógáznak, ami később általában rendkívül hangos házbulira vált. Bevallom, ehhez képest egy nagyobb zenei fesztivál a nyugalom szigete, és kissé megtépázza az ember idegeit már pár hónap után is. Nekünk januárra lett végképp elegünk a kis lakás–nagy zaj kombinációból, és megindult a nagy lakásvadászat-hadművelet.

Első lépésként a Facebookon és a Yad2 nevű oldalon igyekeztem megtalálni álmaink otthonát. J.-nek komoly elvárásai voltak. Legyen minimum harmadik emeleti, de inkább magasabban lévő lakás, új épületben, két hálószobával, fürdőkáddal, nagy meleg-víz tankkal, erkéllyel, napos, világos, csendes, és legyen az épületen belül edzőterem, meg szauna. Persze ne gondolja senki, hogy korlátlan összeg állt a rendelkezésünkre. Erősen behatárolt költségvetésünkbe próbáltam J. igényeit beszorítani.

Az első komolyabb probléma, amivel szembesültem, a metavechek, azaz az ingatlanosok voltak. Az ember beállítja, hogy mit, mennyiért és hol keres, és akár a Facebook marketplace, akár a Yad2 szépen kilistázza a paramétereknek megfelelő találatokat, amit szépen sorban megnéz az ember, és szinte mindegyiknél ott áll, mintha életem nagy lehetősége lenne, hogy remek alkalom ingatlanost alkalmazni.

Nehogy azt képzelje az olvasó, hogy ilyenkor az ingatlanos nekem kezd el lakást keresni. Szó sincs róla! A tulaj megbízza az ingatlanközvetítőt, az ingatlanközvetítő felteszi a fenti platformokra a hirdetést és várja, hogy a jövendő bérlő jelentkezzen, hogy aztán egy egész havi lakbér plusz áfát fizessen ki az ingatlanosnak, hogy az a tulajdonos érdekeit képviselje. Kedves ugye?

Persze vannak kivételek, akik látszólag megerőltetik magukat, hiszen a meghirdetett lakások többnyire már régen nem elérhetőek, csak csalinak vannak ott a hirdetések, és miután elmondjuk, hogy pontosan mit, hol és mennyiért keresünk, ajánl valamit az ingatlanos.

Ha például legalább harmadik emeleti, két hálószobás, erkélyes, új építésű házban keresünk lakást 7000 sékelért, akkor ő fog ajánlani egy földszinti stúdiólakást 9000-ért, és felháborodik, hogy megnézni sem szeretnénk. Ha véletlenül olyat találna ajánlani, ami hasonlít arra, amit mi keresünk, örüljünk, ha személyesen megjelenik, és nem a jelenlegi lakó vagy a kivitelező mutatja meg a lakást. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbb esetben, az ajánlott ingatlan köszönőviszonyban sincs azzal, amit az ingatlanos ígér. Ha a hirdetés szerint a lakás csendes, akkor tuti van mellette egy iskola, bontás alatt álló épület a fal szomszédban, vagy egy még évekig húzódó építkezés az utca túloldalán. Amit 55 négyzetméternek mondanak, az gyakran épphogy 35, a két szoba valójában egy nagyobb előszoba és nappali egyben egy polccal elválasztva, a csendes hálószobának nincs ablaka, a teljesen felújított lakásban a felújítás minimum tíz éve történt, és azóta tisztasági festés sem volt, a konyhában nincs hely sem sütőnek, sem főzőlapnak, sem tűzhelynek, csak egy konyhaszekrény az egész egy mosogatóval.

Ha új építésű a lakás, akkor a bérlőnek kell megvennie a beépíthető konyhai gépeket, ami nagyszerű üzlet az ingatlanos szerint, hiszen akkor amikor kiköltözik, el is viheti. Ha egy lakás akkora és olyan, amilyet szeretnénk, kiderülnek újabb turpisságok. A teljes berendezést meg kell venni az előző lakótól, mert ő nem viszi magával, viszont az évek óta használatban lévő bútortokért az egykori teljes árat szeretné megkapni, és annak adják ki a lakást, aki megveszi tízezer sékelért.

Nagy kedvencünk volt az a fajta szerződés, amely szerint azonnal le kell tenni az első havi bérleti díj mellett további három havi bérleti díjat készpénzben kaucióként, továbbá egy bankszámlán elkülönítve három teljes havi lakbért, valamint két kezest is elvárt a tulaj, mind a kettő vállaljon kezességet fejenként újabb négyhavi lakbér értékben, és persze erre jön még rá az ingatlan közvetítői díj, ami egy újabb havi lakbér plusz áfa. A hülyének is megéri. 

Miután január eleje és március vége között közel száz lakást megnéztem, néhányat J.-vel, de a legtöbbet nélküle, és mindegyikkel volt valami gubanc, egy kellemes szerdai napon szembejött egy hirdetés. Ingatlanos nélkül kiadó lakás, két hálószoba, nappali-konyha egyben, erkély, ötödik emelet. Azonnal írtam is a lánynak, és még aznap este, olyan kilenc tájban megnéztük. J. ugyan felettébb bizonytalan volt, hogy elég világos-e a lakás, biztosan nincs-e olyan, ahol ugyanennyi pénzért edzőterem is van az épületben, miért nincsen kád, csak zuhanyzó, nem lehetne-e mégis Florentin helyett észak Tel-Avivban találni ugyanilyet, de én tudtam, ez az igazi. Gyorsan kellett dönteni, és végül csak meggyőztem. A tulaj egy kedves, idősebb mérnökember, aki nem rohan sehova, felettébb aprólékos, viszont nagyon megbízható. 

J. imádja az új lakást, boldogság van. Végre otthon vagyunk. A költözést is sikerült különösebb nehézség nélkül lebonyolítani, és úgy tűnik, minden rendben van. Azért mi minden nap várjuk, hogy kiderüljön, hol van a kutya elásva…