Jaj, ezek a zöld szemek! Macska szemében tükröződöm, ami a napomat beragyogó élmény. De bármennyi utcacica is mászkál a jeruzsálemi utcákon, nem mindegyik néz vissza rám. Ám ha bele tudok nézni valamelyiknek a szemébe hosszan, figyelemmel, már megszerettem, és a szeme tükrében vele együtt egy kicsit magamat is. Így vagyok a férfiakkal is, barátokkal, tanáraimmal és az edzőtársakkal. Zöld szemekből van a legtöbb, talán azért, mert apukámnak is zöld szeme volt.
A városrészünkből a régi vonatsínek mentén dél felé haladva Beit Cafafába visz az út. Ez a sétaút izgalmasabb része, mert sötétebb és kevesebben járnak arrafelé. Ha Nirrel ezt az irányt választjuk, akkor az Arénát megkerülve visszaindulva, gyors tempóban hetven-nyolcvan percet gyalogolunk. Ha a város felé vesszük az irányt, a tachana risona, az első vonatállomás mellett megyünk el, ahol Herzl is kiszállt a szentföldi útján. Ő majdnem mindig eszembe jut, amikor erre járok. Belázasodott a szent városban, valószínűleg már akkor is beteg volt, amikor a pályaudvaron leszállt az utolsó állomáson a vonatról, és a falak között élő város felé ment, szekéren. A naplójában a szemétre panaszkodott, és megjegyezte, hogy több árnyékot adó fa és víz kell Jeruzsálembe, hogy legyen mivel takarítani a mocskos utcákat. Nem volt emelkedett hangulatban, enyhén szólva.
Ma észak felé indulunk Nirrel és Naomival. Azt akarom, hogy mindketten halljanak, ezért hangosan mondom nekik, hogy emigrálni a legrosszabb, amit magunkkal tehetünk. Saját maga alatt vágja a fát, aki új hazát választ – mondom, vagyis az ennek megfelelő héber kifejezést, amiről azt gondolom, hogy a legközelebb áll ahhoz, amire magyarul gondolok. Nir és Naomi hallgatnak. Nir testvére Londonban kezdett új életet másfél éve, már negyven fölött, és igaz, ami igaz, nem tűnt megtörtnek, amikor legutóbbi izraeli útján találkoztunk. Nem mondom, hogy az élet mindenben engem igazol, de különben is, én csak a saját tapasztalatomról beszélek. Az én utam nagyon sokáig vezetett lefelé, mire vissza tudtam kapaszkodni valamennyire, arra a helyre, ahol otthon tizenöt éve voltam, magabiztosságban, megbecsültségben, és mindezt rengeteg munka és önfeladás árán. Épp itt tartok, amikor egy mellettünk sétáló férfi odaszól, hogy nagyon megjegyezte, amit mondtam, és itt elhallgat, most mire véljem, amit mondott? Aztán elválnak az útjaink, magamra hagy a kérdésemmel.
Nem is fontos ez most, örülök, hogy Nir hetente kétszer szívesen járja velem az utat, innen-oda, onnan-ide, és most, a végigdolgozott hét utáni csütörtök este nincs is szükségem másra. Nirt korábban megismertem mint a férjemet, az edzésekről. A közös múlt legitimálja a viszonyunkat, ami az edzések idejére nyer testi formát, különben megmarad a beszélgetés szintjén. Naomit hallgatjuk, aki arról beszél, hogy az edzéseken talált el magához: a megmozgatott teste mondta meg, hogy kicsoda ő. Ha nem érted a testedet, hogyan közlekedsz a világban – kérdezi Naomi, a tested gondozása nélkül nem tudod, ki vagy.
Ó, mennyi szerelmi bánatnak lehetne elejét venni egy kiadós edzéssel, gondolom tovább Naomi felvetését. Talán innen van, hogy minden férfit, akit nézek, és aki engem néz, el akarok hívni edzésre, lássuk, mire megyünk ketten. Az uszodai pasasról erővel kell levennem a szememet, az apuka az iskolából mindig elkapja a tekintetét, ha ránézek, a munkahelyi faszi is totál zavarban, úgy köszön, hogy rám sem néz. Ha nem ismerném a jeruzsálemi felhozatalt, még meg is sértődhetnék. Nyugalom, minden rendben, mesélem Drornak a kalandjaimat, everything is under control. Legalábbis részemről. De náluk? A jeruzsálemi észkultusz és prűd nevelés nem kedvez az egészséges testkultúrának, aztán néznek, hogy a testük nem tartja a lépést a szívükkel. Aztán mindezt fejben átgondolva kimondom, amit gondolok: a zsidóknak nincsen testük. Elfelejtették. Aztán Nir reakcióját látva azonnal helyesbítek: aki huszonöt éve edz rendszeresen, annak van. A talán mozgalmasabb gyerekkorból túl hamar kinőtt jeruzsálemiek nem szeretnek testi erőfeszítést tenni – egy-egy bevásárlás felcipelése az autótól még belefér, de a testmozgás legtöbbször kimerül abban, hogy elmennek edzőbérletet venni. Edzeni aztán nem járnak. Aztán elbizonytalanodom: és ha lettek volna tornaóráik és mondjuk, a hadsereg után is megmozgatták volna magukat rendszeresen, akkor nem félnének a saját érzéseiktől? Naomi fejtegetését továbbgondolva azzal a gondolattal megyek aludni, hogy valószínűleg kevésbé lennének elveszve ezen a téren.
Aztán szombat délután Meir születésnapi piknikjén Jonatán mélybarna, már majdnem fekete szemébe nézve köszönöm meg a szíriai háborúról írt könyvét, amit nekem hozott. Neki is olyan szemei vannak, amelyekbe jó belenézni és ottfelejteni magamat bennük, mert meleget adnak. És persze megint Ukrajna a téma, az edzés szóba se kerül, úgyhogy megint ott tartunk, ahol az egy évvel ezelőtti pikniken, és ahol valószínűleg a jövő évin is leszünk: messziről, egymás szemébe nézve szeretjük egymást, és jól van ez így.
