Egészségedre! ’Lehaim!’

Életem legmagyarabb pillanata, sok pálinka kíséretében egy dél-tel-avivi vendéglőhöz kötődik, Dudi Shik nyitotta meg a kilencvenes évek elején. Kicsi hely remek bárral, a menüt – főként a kiváló magyar konyhából, ahonnan a fiatal séf szülei érkeztek – krétával írta egy nagy táblára.

A hosszúra nyúlt, fülnek-szájnak élvezetes délidőt megosztottam Tomi Lapid újságíróval, politikussal, a Paprika című, magyar gasztronómiáról szóló könyv szerzőjével.

A kiürült kupica újra megtelt, a bendőnk örvendezett a meggylevesnek, zsírjában sült májnak, galaritának (p’tcha), rakott krumplinak és tejfölös paprikásnak. Lapid a „bűnös” ételek örömével beszélt nekem ott arról, hogyan váltotta fel a liba a lábasjószágot a magyar–zsidó konyhában, a húsos és tejes elválasztásáról csendesen odasúgta, a kóser sosem lesz ugyanolyan.

Lapid már nincs köztünk, Dudi Shik étkezdéje is rég bezárt, és mindeddig nem folytatta igazi örökös, aki hozzá hasonlóan megörvendeztette volna a nosztalgiázó magyar bendőt, aki ragaszkodott volna ahhoz, hogy jelen legyen az ideérkezők és a helyi arab konyha keverékében, abban a kulináris világban, amelyből kivirágzott a modern izraeli konyha.

A gazdag magyar konyha elsősorban az Osztrák–Magyar Monarchiában kedvelt édességekben, a palacsintában, a sokféle kelt tésztában hagyott nyomot, a tejszínhab egészen a nyolcvanas évekig uralta az édességeket, akkor jelentkezett a francia hatás.

Szegénység és forróság, ez volt az étlapon a 20. század eleji Erec-Izraelben. Az utcákon arab árusok limonádét és egyszerű ételeket árultak, hozzájuk csatlakoztak hamarosan a németországi virsliárus olék. Az étkezdék szegényes választékot és olcsó alkoholt kínáltak, hogy csendesítsék kinek-kinek a maga mögött hagyott anya főztjének emlékét.

Ezekben az években az Erecbe érkező magyarok többsége Hatam Szofer rabbi küldetésében micvét teljesített, legtöbben Jeruzsálemben, főleg az 1891-ben az óváros falain kívül alapított Magyar Házakban (a Mea-Searimban) telepedtek le. A Falak Őrzői közösséget vagy kétszáz éve alapították, a magyarországi szegény zsidók számára gyűjtött támogatásból gondoskodtak lakhelyről, 1898-ban már harmincöt ház állt több száz lakással.

„Ha jött egy magyarországi zsidó, három évre kaphatott itt lakást – hallom Yehezkel Levkovitztól, a Magyar Házak titkárától. – Nem az számított, melyik irányzathoz tartozott, mennyire volt vallásos. Azóta és mind a mai napig csak annyi kell, hogy magyarországi és vallásos legyen, a közösség gondoskodik róla” – magyarázza nekem, miközben a felújított lakónegyedre néző irodájában ülünk. Yehezkel is magyarországi, a szülei is, a felesége is és „hál’ Isten” mind a hét veje is.

Amikor megkérdezem tőle, milyen étkezdék működtek a negyedben, elveszti a türelmét.

Az ortodox kultúra szerint gondoskodni kell a mindennapokról, eltartani a gyerekeket, és gondoskodni a nevelésükről, nincs sem idő, sem pénz másra. A Mea-Searim éttermeit a falánk amerikaiak számára nyitották, elnézést a durva kifejezésért. Soha életemben nem ettem még pizzát házon kívül. Jótékony étkeztetés? Természetesen! Gyere, és nézd meg, mi folyik itt ünnepnapon pénz nélkül! De készételt vinni haza? Étterembe járni? Ugyan már! Nálam széder este huszonöten ülnek az asztal körül, de mindent magunk készítünk, hál’ Isten!

„És mi a helyzet a magyar konyha élvezetével?” – próbálom kideríteni, és a válasza az, hogy a felesége kiváló magyar szakácsnő. „És ki törődött a jesiva növendékeivel, akiknek nincs itt anyjuk vagy még nincs feleségük?” – erősködöm, és vonakodva, de eszébe jut, hogy vagy ötven éve volt itt egy kis Friedlander nevű magyar étkezde a jesiva növendékeinek.

Jeruzsálem visszahúzódó szerény város volt a harmincas évekig, a brit megszállás európai szellemet hozott magával, és ez minden területre kihatott a városban. Szórakozás és mulatság az Oszmán Birodalom ideje alatt szinte nem is létezett, most mozik létesültek, az előadótermekben operát mutattak be, nyugati stílusú éttermek és kávéházak nyíltak, mindez az ötödik alijahullám, a brit katonák és a második világháború alatt a szövetségeseik igényeit elégítette ki.

Michael Greenzweignek a Jeruzsálemben működő kávéházakról írt cikkéből kiderül, hogy a brit mandátum elején alig tíz kávéház létezett a városban, a harmincas évek végére számuk meghaladta az ötvenet.

A Tuv-Tam kávézó a King George utca 11.-ben nyílt meg, mögötte egy nyaranta zsúfolt park volt. A kávézót a német és magyar anyanyelvű jeruzsálemiek kedvelték; a Karmia utca 4.-ben (Mosava Germanit) a magyarországi Péter úr nyitott egy nevét viselő kávéházat, az író Aharon Appelfeld második otthonának tekintette a helyet. A kávéház a hetvenes évek közepéig új tulajdonos vezetésével működött. Amnon Dankner és David Tartakover az ötvenes-hatvanas évekről szóló humoros lexikonjukban írják, hogy a kávézó távol esett a város nyüzsgésétől, nyilvánosságot kerülő párok nyugodtan beülhettek, „a szalmabútoros kis kerthelyiség árnyas fákat, fenyők illatát, földre hullott tűleveleket, a pincér limonádét hosszú pohárban, kávét és forró csokoládét európai porceláncsészékben kínált”.

A Brumer házaspár kávéházát, a Cafe Europát is kedvelték a magyar anyanyelvűek. A többi kávéházhoz hasonlóan itt is élőzenére táncoltak a vendégek. Szombatonként is nyitva tartott, és 1947 májusában egy fenyegető levél érkezett az ortodoxoktól: amennyiben nem zárnak be szombaton, megrongálják a helyet. Greenzweig említi, hogy az egyik napilap számolt be arról (1947. szeptember 8.), hogy robbanószert dobtak a vendégekkel teli kávéházra, és kárt tettek a berendezésben. Az újság „vallásos terroristáknak” nevezte a merénylőket. Egy másik újság arról számolt be, hogy a jeruzsálemi kávéházakban több zenész nem akar szombaton és ünnepnapon muzsikálni.

A magyarországi olék eljártak Jeruzsálemből a Holt-tenger északi részén a harmincas évek elején az üdülő- és gyógyítóközpont részeként épült Kallia Hotelbe, hogy elegáns öltözetben táncoljanak a szálloda szép kilátásra nyíló erkélyén.

Kobi Cohen-Hattab az erec-izraeli turizmusról szóló könyvében luxusszállodaként említi, fürdővel, negyven európai színvonalú szobával, színvonalas szolgáltatással, étteremmel, tengerre néző terasszal. A Kallia Hotel az angolokkal együtt eltűnt, 1948 elején kiürítették, kifosztották, és a falmaradványokat az egykor gondozott kert helyén csak az aranyló homok és a pálmafák veszik körül.

Skreck Miki azok közé tartozik, akik emlékeikben visszatáncolnak a háború előtti hangulatos éjszakákhoz. Tizenkilenc éves korában, az utolsó pillanatban sikerült kibújnia a csehszlovák hadseregben rá rótt katonai szolgálat alól, elkerülni a német megszállást és két lánytestvérével elmenekülni Dunaszerdahelyről. 1938 decemberében a három testvér megérkezett a szent városba, Jeruzsálembe.

„Vidám volt akkoriban” – mondja. Mindkét lánytestvére vőlegényt talált, az egyik vőlegénynek a Princes Mary utcában volt szállodája. „Két zenekar is játszott ott, a pincérek szmokingban jártak, egész libát vagy pulykát tálaltak fel, és a vendég előtt vágták fel” – érződik a hangjában, hogy étvágyat gerjeszt a jeruzsálemi liba emléke, ahogy a zsírjában sült libamáj is, ahogy anyja készítette. Mennyire szerette megkenni a kenyeret a libazsírral, ráhelyezni a különleges csemege vékonyra vágott darabkáit, és élvezettel elfogyasztani! Hallgatom a százegy éves Mikit, ahogy emlékei kisgyerekként ültetik vissza a szülői ház konyhaasztalához.

Jeruzsálem szállodái szórakozást és megélhetést is nyújtottak, amíg a negyvenes évek elején Miki elhagyta Netanja, az üdülőváros kedvéért. Az épülő-fejlődő fiatal város vonzotta a magyar nyelvterületről érkező olékat. Pihenőhelyek, parkok, szállodák, tánc- és lovaglóklubok várták a város lakóit és a brit hadsereg katonáit. Kobi Cohen-Hattab idézi könyvében az egyik korabeli újságból: „Sajnálhatja nagyon, aki még nem járt Netanján, és strandidőben nem sétált végig a tengerparton. Naponta öt autóbusz hozza a látogatókat Tel-Avivból; naponta öt autóbusz köti össze Netanját a hederai vasútállomással; vannak napok, amikor a vendégek száma eléri a több százat, savuot ünnepén a strandolók és tengerparton sétálók száma elérte a háromezret.”

Ebben a jólétben a Herzl utcában csak egy nagy étterem, az Európa működött – folytatja Miki –, a kóserságot félretéve kínált magyar ételeket a kontinens többi konyhájának menüjével együtt, „attól függ, ki volt a vendég. Volt egy énekes és egy zongorista, és az angolok jöttek táncolni, aztán jöttek az olék. Mindenhonnan jöttek hozzám. Különlegesen finom ételeink voltak.”

Miközben az Európa konyhájában fortyogtak a fazekak, Mikiben érlelődött egy szálloda gondolata. A Margoa Hotelt 1952-ben kezdte tervezni, és egy évvel később meg is nyitotta. A vendégek származási országa ott is érződött az asztalokon felszolgált ételeken. A szállodát, ahogy volt rá egy kis pénz, folyamatosan bővítették, és a mai napig ugyanazon a helyen működik Miki fiának vezetésével.

Megkérdeztem, hogyan boldogult a héber nyelvvel. Nehéz volt, mondta. „Vallásos családból származom, héberül imádkoztam, de egyetlen szót sem értettem abból, amit mondtam. Ha itt cukrot kértek tőlem, sót vittem. Aztán rendeződött.”

A héber nyelv nehéz, hanglejtése nem is hasonlít a magyarhoz. Az európai fasizmus miatt és a második világháború utáni években indult meg a magyarországi zsidók, a holokauszt túlélőinek a nagy alijája. Éttermek és kávézók nyíltak, ahol minden ole találhatott valakit, aki már törte kicsit a hébert, munkát kereshetett, megtalálhatta az Új Kelet példányát, a Kolozsvárott alapított és a szerkesztő Marton Ernővel együtt alijázó újságot.

Épp egy ilyen helyet nyitott meg a Wilheim család Hod-Hasaron főutcáján, ez volt akkor a Tel-Avivot Haifával összekötő főút. Minden magyar anyanyelvű tudta, hogy a Wilheim kávéházban híreket hallhat, esetleg megtudhat valamit a háborúban eltűnt rokonokról, értesülhet megélhetési lehetőségekről, pletykákat hallgathat, vagy csak úgy, egy csésze teával és egy szelet süteménnyel megmelengetheti a szívét. Megpihenhet egy percre a magyar hangokban az új nyelvvel járó erőfeszítések nélkül.

A választék összehasonlíthatatlanul szerényebb volt a ma zsúfolásig tele kirakatnál. Kelt csigák, túrós táska, vaníliás aprósütemény, mandelbrot és szódavízcsap, hogy mindezt leöblítse.

„Az emberek akkor nem voltak elkényeztetve” – mondta Wilheim Jolanda, aki kilencvenhat évesen még mindig bejárt a kávéházba. Károllyal alapították, Auschwitzban találkoztak, ahol Károly elvesztette feleségét és lányát. Kilenc testvér közül Jolanda a nyolcadik gyerek volt, jól menő szabó- és textilkereskedő-családban. Néhány hónappal a találkozásunk után elhunyt, azóta lánya és unokája vezeti a kávéházat.

Károly és Jolanda a háború után összeházasodott, 1949-ben érkeztek Raananába – ikreikkel, Miriammal és Ilannal, akik közben születtek, néhány alapvető pékfelszereléssel a pékség felállításához és virslitöltővel, hogy a német szomszédokkal üzletelhessenek.

Rokonaiktól hallották, hogy Raananában egy barakk várja őket, és lelki szemükkel már látták, hogy beköltöznek egy amerikai képeslapokról ismert vagy ahhoz hasonló faházba. A faház ott maradt a képeslapon, ők pedig kilenc évig laktak egy kis barakkban, négyen, villany nélkül, vécé az udvaron.

A pékség 1949-ben, a jegyrendszer idején nyílt meg. „A feketepiacon vásároltunk, és ezért megbírságoltak” – emlékszik vissza Jolanda. De arra is emlékszik, hogy az első napon kissé megrémítette, hogy az utca végéig állt a sor. „Nehéz volt beszerezni az alapanyagokat, csak délben kezdtünk sütni, a sütők kicsik voltak, nem hittem, hogy elég lesz, hogy jut mindenkinek. Akik különleges süteményt szerettek volna, mint Ariel Saron anyja, a tyúkólból hozták a tojásokat. Vaj nem volt, csak margarin, lekvár sem nagyon, csak az Amerikából érkezett dzsem, abban nemigen volt gyümölcs.”

Magyar kávéházak és éttermek nyíltak az egész országban. A mosavokban a magyar olék kezdtek fűszerpaprikát termelni, de már akkor is Tel-Avivban történtek a fontos dolgok.

A harmincas években Tel-Aviv járdái megteltek a kávézók teraszaival. A város eddig beérte egyszerű kávéházakkal, szerény étlapokkal, most Bauhaus stílusban tervezett épületek ékesítették. A tejszínhabos kávét, krémes süteményeket terítővel borított asztalokra öltönyös, csokornyakkendős pincérek szolgálták fel.

Az éhes agglegényekkel teli városban nem a kis lakásokban folytak az üzleti megbeszélések, virágkorukat élték a kávézók. Anat Helman írja a húszas-harmincas évek tel-avivi városi kultúrájáról szóló könyvében, hogy becslések szerint a lakosság körülbelül hatvan százaléka nem otthon étkezett.

Az éttermek és a kávézók találkozóhelyek voltak, ahol eszmecserét folytattak, verset vagy újságcikket írtak, a szavakon húslevescseppek vagy tejszínhabfoltok hagytak nyomot. A kávéházakat a vendégek társadalmi állása, irányzatokhoz és műveltséghez tartozása határozta meg. A korszak kutatóit az foglalkoztatja, ki, mikor, melyik kávéházba ült be, és kevésbé törődnek azzal, mit szolgáltak fel neki.

Gabriel Barkay és Eli Schiller (Magyarországon születtek) a 101 éves Tel-Aviv című könyvükben írják:

A művészek közül sokan a sajátjuknak tartották a kávéházat, ahova jártak, ahol dolgoztak. A második alijával érkező újságírók és költők, köztük Joszef Aharonovics, Jichak Laufbahn és Slomo Cemah az Idelson utcai Badar kávéházban találkoztak, időnként a nemzeti költő Bialik is csatlakozott hozzájuk, aki az otthonával szomszédos Racki kávéházba járt Jakob Fihmannal és Jacob Steinberggel, Hana Rawnitzkivel, Slomo Cemahhal és Saul Csernihovszkival. A magyar kör tagjai közül Arthur Koestler és Avigdor Hameiri a Hagina kávézót kedvelték.

Az írók-költők nemegyszer versikéket faragtak a gyakran látogatott kávéházakról, Koestler meg Hameiri pedig rigmust, hogy népszerűsítsék a kávéházat: „a Haginában, a Haginában szívmelengető kávé a pohárban, igazgyöngy a sütemény, és rád száll a sugallat, az isteni lény” – valahogy így szólt.

A magyar anyanyelvűek egy másik kedvelt találkozóhelye volt a Cafe Hungaria a Nahlat Binjamin utcában, az egyik első európai stílusú tel-avivi kávézó. Hasonló volt az Ararat kávéház is a Ben-Jehuda utcában, fontos hely Slonszki és társai és a Racki kávéház tulajdonosai közti vitában. „Racki forrt a dühtől – írta Slonszki 1935-ben –, megbántotta egyik barátunkat, mi mind azonnal távoztunk, és soha többé nem tértünk vissza.” A szakításból az Ararat kávézó húzott hasznot, könyvek, folyóiratok bemutatóját tartották ott, a Matate Színház ott rendezte ünnepségeit. A szakítás után a Racki kávéház nem is tért magához, és másfél évvel később bezárt.

Népszerű hely volt a magyar olék körében a Palatin Hotel is. Aharon Mazia alapította 1925-ben, Alexander Baerwald építész tervezte, és a város központi, modern és előkelő szállodájának számított. Hatvan szoba, koncerttermek és biliárdasztalok vonzották többek között az angol hivatalnokokat és katonatiszteket. A szállodát a Schlossberg család, Lea Rabin (Jichak Rabin felesége) szülei üzemeltették. A negyvenes években az épületet bérbe adták a skót egyháznak, és a hotelt az angol tisztek szállásává alakították át.

A Hamerman kávézóban (Senkin utca 12.) magyarul beszéltek, és a fazekakban is minden magyarul főtt, többek között gulyásleves, lecsó, resztelt máj, szalontüdő, töltött káposzta vagy rántott velő és egyben sült fasírt.

Az angolok távozása, az államalapítás, a függetlenségi háború után a kávéházi élet alábbhagyott, a jegyrendszer már közeledett, de ez nem zavarta a magyar Rosenberg Gusztávot és a német Karl Walert, megnyitották a Rowal kávézót.

A kávézó neve a két vezetéknév kezdőbetűiből az újságíró Sauber javaslatára született. A Rowal finom süteményeket és elegáns légkört kínált, a magyar oléknak inkább kedvére volt, mint a közeli Kassit kávézó bohém hangulata.

Nem sokat írtak az ötvenes években működő magyar étkezdékről, de abból a kevésből úgy látszik, hogy a magyar konyha élvezete a magyar olék belügye maradt. Sajnos ma már csak a második generációhoz fordulhattam. Azokhoz, akik még őrzik az emlékeket a hosszúra nyúlt órákról, amikor szüleikkel együtt ülték körül az asztalt, ahol magyarul folyt a társalgás, zene szólt, s a háború okozta törés ellenére az étel és ital élvezetével makacsul ragaszkodtak az élethez.

Sok név összegyűlt nálam. A jeruzsálemiek a Lea étteremre emlékeznek, a tel-aviviak a Tulipánra a központi autóbusz-pályaudvar közelében. Voltak, akik az ötvenes években a tengerpartra jártak Bentsur Vilihez, a görögdinnyéhez címzett bárba. Mások emlegették a Ramát és a Hendlert az Allenby utcában, az ötvenes években nyílt és még ma is működő Gan-Eden cukrászdát Tel-Avivban és a Cafe Romát.

De valamennyi közül a Kis Pipa és a Nesz-Ciona lehetett a legnépszerűbb.

A Kis Pipa valamikor az ötvenes években nyílt Kis Royal néven egy szürke épület második emeletén a Hebron utca 6.-ban, a Trumpeldor temetőtől nem messze.

Tomi Lapidnak a helyről szóló cikke (Maariv, 1961) később megjelent Nathan Dunevich Tel-Aviv százéves gasztronómiájáról szóló könyvében is. Lapid szinte sértve írta, hogy nem kötelező szeretni a magyar konyhát, hiszen a magyar étkezés igazán fárasztó, gyászos szavakkal illette azokat, akik megbántják a gulyást, majd a Kis Pipát említette, ahol igazságot szolgáltatnak a magyar konyhának.

Az étterem tulajdonosa, ahogy Tomi Lapid írja, egy kövér magyar, aki komikus színész volt, de komolyan vette az étkezést, s Izraelben rájött, hogy színészként nem fog megélni, és addig pincérkedett, amíg megvásárolta a helyet. „Tel-Aviv abban az időben tele volt magyar pincérekkel – mondta az írónő Shulamit Lapid. – Azt hiszem, ezt a munkát találták, mert nagyon nehezen boldogultak a héber nyelvvel.”

Szela, aki a nagymamájával járt a Kis Pipába, emlékezett rá, hogy az egész „magyar maffia” oda járt. „Kishont Ferenc, Tomi Lapid, Dos, Zeev. Emlékszem a desszertre, az isteni gombócokra, és sok magyarra, állandóan nevettek.”

A „magyar maffia” csak akkor hagyta abba a nevetést, amikor a tulajdonos megfogadta a tanácsot, engedett a nyomásnak, és elhatározta, hogy az étterem kóser lesz. Azzal hitegették, hogy kóser vendéglőbe több turista érkezik. A tej eltűnt az étlapról, az étterem zárva volt szombaton.

Kishont elsiratta, hol fog családjával szombaton ebédelni, Lapid vezetés közben az autójából kiabálta, hogy nem normális, a magyarok fellázadtak, a forgalom negyven százalékkal csökkent. A tulajdonos Ferdiman Csirpi és fia, Jichak próbáltak visszaállni, de a rabbinátus a hirdetőtáblákon óva intette a közönséget, hogy a felügyeletük nélküli vendéglőben étkezzen. „Akik hozzánk jártak, nagyon jól tudták, mi a magyar konyha – nyilatkozott Jichak egy korabeli újságnak –, próbáljon meg nekik tejfölös szaft nélkül gombás húst főzni. Semmi íze sincs.”

A Nesz-Ciona étterem a magyar könyvesbolt szomszédságában nyílt, és az azonos nevű utcáról kapta a nevét. A tulajdonos két vörös hajú román testvérpár volt, de fénykorában a konyhát Bleier Erzsébet Bözsi vezette, akiről Izraelben derült ki, hogy különlegesen tehetséges szakácsnő.

Magyarországon Deutsch Márton mezőgazda lánya volt, aki az Osztrák–Magyar hadseregben az első világháborúban törzsőrmesterként szolgált, és azok közé a zsidók közé tartozott, akiket hősiességükért kitüntettek – mondja Bözsi unokája, a rendező Rani Bleier. – Ez nem sokat segített, a második világháborúban az elsők között gyilkolták meg, még mielőtt a németek bevonultak volna. Bözsi hozzáment a nagyapámhoz, neki gyára és női divatüzlete volt. Nagyanyámat végighajtották a halálmenettel Budapestről Bergen-Belsenbe, majd Auschwitzba. A svéd vöröskereszt fehér autóbuszainak túlélője, Svédországban kezelték, amíg felépült, visszatért Budapestre, és az ötvenes években alijázott.

Akkoriban munkavégzési engedéllyel lehetett álláshoz jutni, mivel Bözsi elhatározta, hogy szakácsnő lesz, a Dan Hotelban vizsgázott. Három ételt kellett készítenie, de a bírálónak, aki megkóstolta a resztelt májat, ez az egy is elég volt ahhoz, hogy kiállítsa az engedélyt.

Bleier nem tudta, hogy a Nesz-Ciona előtt Bözsi hol dolgozott. Abban bizonyos volt, hogy egy ideig az Első Pince konyhájában szakácskodott, Jack Jacob Adler, a vadászegyesület vezetője nyitotta meg az Allenby utcában 1935-ben. Bécsi ételeket szolgáltak fel az angol tisztikarnak, oda jártak találkozni és mutogatni magukat egymásnak a vendégek, mérlegelni, kinek a bundája szebb.

Bleier a Trumpeldor utcai étteremre is emlékszik, majdnem bizonyos, hogy a Kis Pipa leírását adta, ahol nagyanyja szerinte főleg a francia követség dolgozóinak és a „magyar maffiának” főzött. Bleier szerint Bözsi itt tanulta a francia ízekhez közelíteni a magyar konyha csemegéit, ez lehetett varázslatos konyhája titka. „Valószínűleg ez a varázslat vált be a Nesz-Ciona étteremben, mert minden délben zsúfolásig megtelt, erre nagyon jól emlékszem, mert a szünetekben sokat voltam nála. Falusi kisfiú, a szakácsnő unokája. Gyerek, akinek vendéglője van. Számomra az étlap félig-meddig Biblia, gombócot készített, és nokedlit az ételekhez.” Emlékszik az édes madártejre, a tojás habjára a vaníliakrémen, Rónai András színészre, a szőrmés Braun Stefánra, még egy étteremre név nélkül, a hentes Braun Baruhra a King George utcában a piac mellett, a rendőrfőkapitány Krausz Dávidra, aki később Izrael magyarországi nagykövete lett, és az egész „magyar maffiára”.

Emlékszik gyönyörű, jól ápolt nagyanyjára, lakkozott ujjai között More cigaretta, magyarul cseverészik barátnőivel a vörös burkolattal bevont Cafe Romában, még egy magyar törzshely tejszínhabos süteményekkel a Mugrabi mozival szemben, ahol az Allenby a Ben-Jehuda utcában folytatódik.

„Senki nem hitte volna, hogy ez az életteli, jól ápolt nő néhány évvel korábban ötszáz kilométert menetelt, és túlélte Bergen-Belsent és Auschwitzot.”

Izraelben, a fiatal államban csaknem az összes magyar éttermet holokauszttúlélő üzemeltette. Néhány évvel ezelőtt felkeresett Judit Dekel, hozta édesanyja, Moskovics-Levi Irén-Braha bergen-belseni receptfüzetét. A receptfüzetben Irén bizonytalan, remegő kézzel írt betűkkel indult az új nyelvet felderítő útra. Az elsárgult lapokra rávésődtek a magyarról héberre fordított szavak, ahogy a cionista ifjúsági mozgalom foglalkozásain tanították neki, mielőtt felfordult volna a világ. „Ültek a táborban az éhes nők, ételek emlékét idézték, hogy enyhítsék az éhségüket, talán néhányan enyhe jóllakottságot is éreztek – mondta Dekel. – Anyám nem főzött a háború előtt, de igazi optimistaként hitte, amikor majd minden véget ér, főzni kezd. És amikor valaki azzal kezdte, hogy úgy enne egy kis töltött káposztát, és részletezni kezdte, anyám mindent lejegyzett a füzetbe.” És a kávé- és olajfoltos füzetben ott van Lili káposztája és Zsuzsi főztje, sütemények és aprósütemények, húsok és libák receptje. „Ennek a füzetnek köszönheti főzéshez nem értő anyám, hogy nagyszerű háziasszony lett. Éveken át ebből a receptfüzetből főzött.”

A szakácskönyvkiadó és szakácskönyvíró Vardi Váradi Ofer szerint ez rendkívüli eset. Léteznek más, táborokban írt magyar receptfüzetek, de nehezen használhatók, mert a nők annyira éhesek voltak, hogy a receptekben leírt mennyiségek nem reálisak. De akárhogy nézzük, az ételek lelket gyógyító ereje kétségtelen.

Már rég feledésbe merült az evés körüli ujjongás az egykori Izrael magyar vendéglőiben. A kóserság és a hőség nem kedvezett a magyar konyhának, és valószínűleg befejeződött az ifjú államban vállalt küldetése: a magyar étkezde befogadó és munkaadó is volt, és a fazekakban főtt ételek emlékeztettek is, és a felejtéshez is hozzásegítettek.

Héberből fordította Freireich Sommer Ágnes

---

A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com