Lag baomerkor alijáztam. Örömtüzekben mérem az időt. Hét év.
„Ezt a fényt a Szent, áldott legyen, megmutatta az Első Embernek, és ő a fényben látta a világot, az egyik végétől a másik végéig.”
Zohár, a Ragyogás könyve.
A Fény, a Ragyogás. Máglyányi emlék.
Tűz körül ülő törzsnek látom magunkat. Nézzük a lángokat, összekapaszkodunk, megpróbálunk a szellem fényéből lopni egy kis sugarat a mindennapokhoz. Reményt a jövő felé botorkáláshoz.
A háború, a járványok, a krízis, a kilyukadt ég, a szennyezés, a pusztulás ellenére a pislákoló kis lángocskát nézzük, lopnánk belőle egy kis vigaszt a visszarettentő sötét ellen, ami újra és újra ránk borul.
Ülünk a monitorjaink hűvös fényében, és nem értünk semmit.
Rémülten kapaszkodunk bármibe, ami az Igazság fényének hirdeti magát. Bárkibe, aki karámot kreál, ahol az ól-meleg tudatlanságban rémülten összebújhatunk a többi rettegővel, és fennszóval bégethetjük a meggyőződést, amit az akol kiosztott ránk.
Ez az félelem a legsötétebb rabszolgaság.
A fogyasztás rózsaszín plüss-pórázán vezetnek minket, ahová csak akarnak. Szerezz! És aztán védd meg!
Soha nem volt még ilyen könnyű elbánni velünk. Háborúba rángatni minket, gyűlöletbe, széthúzásba. Félmondatokon ölre megyünk, védjük a kis parazsunkat, a ránk boruló éjszakában.
Valaki el akarja venni, a hazánkra, a hitünkre, az életünkre tör. Elég egy vezényszó…
A hatalom felettünk – nem, nem az Égi Hatalomról beszélek – besöpör mindent. Szavazatok vagyunk, százalék, adat, 0 és 1, bekábelezve, bekamerázva, monitorozva, agymosó propagandával ide-oda pofozható képlékeny nyersanyag, amiből és amivel azt csinálhat bárki, amit akar.
És meg is teszi. Kifosztja a rábízottakat, határokat, törvényeket, megállapodásokat vesz semmibe, életeket olt ki, fájdalmat, szenvedést generál, hogy fölöttünk maradjon. Hogy mindent a nevünkben, a felhatalmazásunkkal követhessen el.
A megcsúfolt démosz vagyunk, akikből új krácia épült, éppen olyan, mint a történelem során bármikor.
Persze puhább és komfortosabb. Egyre kényelmesebb fotelból egyre nagyobb képernyőn nézzük a pusztítást, de az ettől nem tűnik el. A sötét ösztön-éjszaka ott maradt a háttérben – hiába a csillogó technológia díszlete –, és az első parancsra megmozdul, városokat töröl el a földről, milliók életét dúlja fel, és nincs hova félrenézni.
Csak boldogok szeretnénk lenni! Egy percre, egy órára, egy napra, ebben a szűkre szabott életben.
Nézzük a tüzet mosolyogva. Ez ünnep. Maradt nekünk egy kis összekapaszkodás, dalok, tánc, lángok. Együtt.
Ez az Első Ember óta a miénk.
Egykor a háborúk végén, őrtüzek sora, máglyafutár vitte a hírt: béke van.
Ez az újra és újra fellobbanó illúzió kiragad a sötét realitásból, jó egy pillanatra megállni az örömtüzek fényében.
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…