Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.

A történetet ott kezdhetjük, hogy Ópapa másoknál sokkal korábban megérezte a fenyegető veszedelmet. A folyóirata, a Múlt és Jövő szentföldi útjain mindig voltak olyan útitársak, akik azért csatlakoztak a szervezett úthoz, mert alijázni akartak. Ópapa és Fodor Lajos életre szóló barátsága a cionista mozgalomhoz fűződik. A harmincas években vásároltak telket Givataimban, a terület a mai Patai utcától egészen a Borohov utcáig terjedt, itt akarták a családjuk otthonát felépíteni. Fodor Lajosnak mindkét gyereke eljutott Erecbe, de ő máig ismeretlen körülmények között a világégés áldozata lett. Fia, Ali remekül zongorázott, arról volt híres, hogy a brit hadseregben, Olaszországban, ha elhagyott zongorát talált, felrakták a teherautóra, és ahol lehetett, muzsikált a katonáknak. Gyakran járt hozzánk, leült zongorázni, Schubert- és Schumann-darabokat játszott. Amikor 1939-ben Ópapa és Ómi három gyerekük után alijázott, a telekből lassanként eladogattak, kellett a megélhetéshez. Sok mindent hoztak magukkal a budai Nyúl utcából, bútorokat és persze könyveket. Egy gyönyörű könyvszekrény és egy karosszék maradt belőle. A ház felépült Givataimban. „Ópapa halála után Tirca költözött oda a családjával, akkor Ómi a másik házba, hozzánk, anyánkhoz, a Koigen-Patai család otthonába költözött át.” A család máig együtt maradt a két szomszédos házban az Ópapáról elnevezett utcában. Az unokáknak ez fantasztikus volt. Anyánk csak így becézte őket: „Nagymama, van neked?” – mert valami mindig hiányzott, radír vagy színes ceruza, és nála mindig volt.

Ópapa csendes, barátságos, nyugodt, másokra figyelő ember volt. De a munkája annyira lekötötte, hogy Ómi története szerint előfordult, hogy egyszer mind a három gyerek beteg lett, és amikor az orvos, akit kihívott hozzájuk, már elment, akkor kérdezte meg Ópapa: „Miért járt itt a doktor? Talán valaki beteg?” Amikor írt, az egész ház lábujjhegyen járt körülötte.

A családban a közös nyelv a német volt. Amikor németül kezdtek beszélni, Ópapa félrehívta Mirát a másik szobába, és héberül olvasott fel neki verseket. „Ennek hatását akkor éreztem, amikor irodalmat kezdtem tanulni.” Tirca annyira büszke volt Ópapára, hogy amikor iskolás lett, azzal dicsekedett, hogy a nagyapja, Bialik és Csernihovszki közösen írják a verseiket. „Persze, láttam a közös képeiket a családi albumban, innen eredt a kisiskolás fantáziája.”

Maradandó élmény számunkra a széder este. Ópapa tartotta a szédert az egész Borohov negyednek, a mai Telma Jelin művészeti gimnázium területén egy máig létező épületben, az udvarban. Később ez a hely lett az ole lányok otthona. Egészen pontosan követte a hagyományt, párnákkal kibélelt széken ült, fehér, arannyal hímzett köntösben, nagy, hímzett, kalapszerű kipával a fején. Mira volt a legkisebb. „Igen, felállítottak az asztalra, és onnan kérdeztem a Ma nistanát. Emlékszem a megrázó élményre, ott volt Gil Aldema, amputált lábbal tért vissza a függetlenségi háborúból.” Tangóharmonikán játszotta az énekeket. Testvérével, Rannal együtt énekeltek. Közös énekléseket rendeztek a Borohov negyedben, az elesett katonák emlékházában, sokkal korábban, mint ahogy a közönséggel együtt éneklés szokása elterjedt volna. Rendkívüli család volt, a negyed alapítói közé tartozott. A házuk terasza az udvarra nézett, a Habima náluk tartotta az előadásait, amikor a negyedbe érkezett. A család másik nevezetessége, hogy mivel apjuk a brit mandátum idején a Hagana tagja volt, házukban titkos fegyverraktárt rejtegetett, ez máig a negyed történetének része.

- Hirdetés -

A függetlenségi háború idején, ha megszólalt a sziréna, mindannyian siettünk az óvóhelyet helyettesítő védett helyre. Csak Ópapa nem sietett, nem félt, lassan ment, nyugodtan, csendben. Körülötte mindenki izgatott volt a félelemtől. Ómi kiáltott neki: „Jóska, Jóska, siess!” De nem ment be a házba, az eget figyelte, várta a repülőket.

Nálunk mindig nyitott ház volt. Barátok, rokonok jöttek, és olyanok is laktak nálunk, akiknek a világháború idején sikerült eljutni Erecig, és nem volt fedél a fejük felett. Egy lengyel család lakott az egyik szobában, a szülők két gyerekkel. Zsúfolt volt a ház. Mégsem jutott eszébe senkinek, hogy panaszkodjon. Mindenkinek természetes volt, hogy ott segítünk, ahol tudunk, annak, aki rászorul. Ez volt az egész jisuvban a szemlélet.

Ópapa és Ómi is vallásos családban nőtt fel, Ómi családja annyira hithű volt, hogy kétségesnek látszott, megfelel-e nekik a kevésbé hívő családból származó vőlegény. Igaz, mindketten eltávolodtak a vallástól, de talán lelkük legmélyén mégis mindvégig megőrizték a hitüket. Ópapa szombatonként kiment a teraszra, és fürkészte az eget, várta a három csillagot. A vallásossága a természethez közelítette. De arra is emlékszünk, hogy az apja képével járt imádkozni. Az apja sokkal korábban alijázott, a Mea-Searimban hunyt el (1928). Ómi péntek este gyertyát gyújtott, ez elmaradt, amikor Ópapa halála után átköltözött a Koigen-Patai családhoz.

Ópapa halála után nagybátyánk, Rafael elhatározta, hogy megírja a család történetét. Először anyánkkal, Évával együtt tervezték a könyvet. De Rafael tudományos alapossággal látott neki a munkának, és anyánk nem minden dátumra emlékezett pontosan. Viszont amit írt, tele volt érzelmekkel, saját emlék-fantáziáját írta meg, számára ez jelentette a valóságot. Költő volt. Végül Rafael könyve jelent meg. Anyánkat ez élete végéig bántotta, az ő családtörténete mindeddig kiadásra vár.

Ómi és anya is írt verseket, és mindketten festettek. Anya akkor kezdett festeni, amikor apa meghalt, Ómi akkor kezdett festeni, amikor Ópapa meghalt. Eljött a pillanat, amikor önmagukkal törődhettek. Festészetük között filozófiai kapcsolat van. Mindketten jobb világot reméltek. Ómi a családtagok portréit és rengeteg virágot festett. Anya, bár nem élte át, mégis úgy érződik a megrendítő képein, mintha személyesen is a soában lett volna. Sosem engedte kiállításon bemutatni ezeket a képeit. Csak a „bábuskákat”, a félig gyerekrajzokat állította ki.

Héberből fordította Szalai Anna


A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject

A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com

close

Regisztrálj hírlevelünkre!

Melyik hírlevelet szeretnéd kapni?