A történetet ott kezdhetjük, hogy Ópapa másoknál sokkal korábban megérezte a fenyegető veszedelmet. A folyóirata, a Múlt és Jövő szentföldi útjain mindig voltak olyan útitársak, akik azért csatlakoztak a szervezett úthoz, mert alijázni akartak. Ópapa és Fodor Lajos életre szóló barátsága a cionista mozgalomhoz fűződik. A harmincas években vásároltak telket Givataimban, a terület a mai Patai utcától egészen a Borohov utcáig terjedt, itt akarták a családjuk otthonát felépíteni. Fodor Lajosnak mindkét gyereke eljutott Erecbe, de ő máig ismeretlen körülmények között a világégés áldozata lett. Fia, Ali remekül zongorázott, arról volt híres, hogy a brit hadseregben, Olaszországban, ha elhagyott zongorát talált, felrakták a teherautóra, és ahol lehetett, muzsikált a katonáknak. Gyakran járt hozzánk, leült zongorázni, Schubert- és Schumann-darabokat játszott. Amikor 1939-ben Ópapa és Ómi három gyerekük után alijázott, a telekből lassanként eladogattak, kellett a megélhetéshez. Sok mindent hoztak magukkal a budai Nyúl utcából, bútorokat és persze könyveket. Egy gyönyörű könyvszekrény és egy karosszék maradt belőle. A ház felépült Givataimban. „Ópapa halála után Tirca költözött oda a családjával, akkor Ómi a másik házba, hozzánk, anyánkhoz, a Koigen-Patai család otthonába költözött át.” A család máig együtt maradt a két szomszédos házban az Ópapáról elnevezett utcában. Az unokáknak ez fantasztikus volt. Anyánk csak így becézte őket: „Nagymama, van neked?” – mert valami mindig hiányzott, radír vagy színes ceruza, és nála mindig volt.
Ópapa csendes, barátságos, nyugodt, másokra figyelő ember volt. De a munkája annyira lekötötte, hogy Ómi története szerint előfordult, hogy egyszer mind a három gyerek beteg lett, és amikor az orvos, akit kihívott hozzájuk, már elment, akkor kérdezte meg Ópapa: „Miért járt itt a doktor? Talán valaki beteg?” Amikor írt, az egész ház lábujjhegyen járt körülötte.
A családban a közös nyelv a német volt. Amikor németül kezdtek beszélni, Ópapa félrehívta Mirát a másik szobába, és héberül olvasott fel neki verseket. „Ennek hatását akkor éreztem, amikor irodalmat kezdtem tanulni.” Tirca annyira büszke volt Ópapára, hogy amikor iskolás lett, azzal dicsekedett, hogy a nagyapja, Bialik és Csernihovszki közösen írják a verseiket. „Persze, láttam a közös képeiket a családi albumban, innen eredt a kisiskolás fantáziája.”
Maradandó élmény számunkra a széder este. Ópapa tartotta a szédert az egész Borohov negyednek, a mai Telma Jelin művészeti gimnázium területén egy máig létező épületben, az udvarban. Később ez a hely lett az ole lányok otthona. Egészen pontosan követte a hagyományt, párnákkal kibélelt széken ült, fehér, arannyal hímzett köntösben, nagy, hímzett, kalapszerű kipával a fején. Mira volt a legkisebb. „Igen, felállítottak az asztalra, és onnan kérdeztem a Ma nistanát. Emlékszem a megrázó élményre, ott volt Gil Aldema, amputált lábbal tért vissza a függetlenségi háborúból.” Tangóharmonikán játszotta az énekeket. Testvérével, Rannal együtt énekeltek. Közös énekléseket rendeztek a Borohov negyedben, az elesett katonák emlékházában, sokkal korábban, mint ahogy a közönséggel együtt éneklés szokása elterjedt volna. Rendkívüli család volt, a negyed alapítói közé tartozott. A házuk terasza az udvarra nézett, a Habima náluk tartotta az előadásait, amikor a negyedbe érkezett. A család másik nevezetessége, hogy mivel apjuk a brit mandátum idején a Hagana tagja volt, házukban titkos fegyverraktárt rejtegetett, ez máig a negyed történetének része.
A függetlenségi háború idején, ha megszólalt a sziréna, mindannyian siettünk az óvóhelyet helyettesítő védett helyre. Csak Ópapa nem sietett, nem félt, lassan ment, nyugodtan, csendben. Körülötte mindenki izgatott volt a félelemtől. Ómi kiáltott neki: „Jóska, Jóska, siess!” De nem ment be a házba, az eget figyelte, várta a repülőket.
Nálunk mindig nyitott ház volt. Barátok, rokonok jöttek, és olyanok is laktak nálunk, akiknek a világháború idején sikerült eljutni Erecig, és nem volt fedél a fejük felett. Egy lengyel család lakott az egyik szobában, a szülők két gyerekkel. Zsúfolt volt a ház. Mégsem jutott eszébe senkinek, hogy panaszkodjon. Mindenkinek természetes volt, hogy ott segítünk, ahol tudunk, annak, aki rászorul. Ez volt az egész jisuvban a szemlélet.
Ópapa és Ómi is vallásos családban nőtt fel, Ómi családja annyira hithű volt, hogy kétségesnek látszott, megfelel-e nekik a kevésbé hívő családból származó vőlegény. Igaz, mindketten eltávolodtak a vallástól, de talán lelkük legmélyén mégis mindvégig megőrizték a hitüket. Ópapa szombatonként kiment a teraszra, és fürkészte az eget, várta a három csillagot. A vallásossága a természethez közelítette. De arra is emlékszünk, hogy az apja képével járt imádkozni. Az apja sokkal korábban alijázott, a Mea-Searimban hunyt el (1928). Ómi péntek este gyertyát gyújtott, ez elmaradt, amikor Ópapa halála után átköltözött a Koigen-Patai családhoz.
Ópapa halála után nagybátyánk, Rafael elhatározta, hogy megírja a család történetét. Először anyánkkal, Évával együtt tervezték a könyvet. De Rafael tudományos alapossággal látott neki a munkának, és anyánk nem minden dátumra emlékezett pontosan. Viszont amit írt, tele volt érzelmekkel, saját emlék-fantáziáját írta meg, számára ez jelentette a valóságot. Költő volt. Végül Rafael könyve jelent meg. Anyánkat ez élete végéig bántotta, az ő családtörténete mindeddig kiadásra vár.
Ómi és anya is írt verseket, és mindketten festettek. Anya akkor kezdett festeni, amikor apa meghalt, Ómi akkor kezdett festeni, amikor Ópapa meghalt. Eljött a pillanat, amikor önmagukkal törődhettek. Festészetük között filozófiai kapcsolat van. Mindketten jobb világot reméltek. Ómi a családtagok portréit és rengeteg virágot festett. Anya, bár nem élte át, mégis úgy érződik a megrendítő képein, mintha személyesen is a soában lett volna. Sosem engedte kiállításon bemutatni ezeket a képeit. Csak a „bábuskákat”, a félig gyerekrajzokat állította ki.
Héberből fordította Szalai Anna
A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject
A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com
Taron Tirca zenepedagógus (többek között zeneelméletet, szolfézst, ritmikát és furulyát tanított), zongoratanár. Patai Éva lánya, Patai József és Edith unokája.
Zakai Mira (1942–2019) Jeruzsálemben született. Világhírű alt énekesnő volt, nemzedéke legnagyobb karmestereivel és zenekaraival lépett fel. Mahler második szimfóniájának felvételéért Grammy-díjjal tüntették ki. A Buchmann-Mehta Zeneakadémia (Tel-Aviv) professzora, mesterkurzusokat vezetett az Egyesült Államokban és Európában. Hajdu André zeneszerzővel folytatott beszélgetéssorozatukat könyvben adták ki, a kötet két kiadást ért meg. George Koigen és Patai Éva lánya, Patai Edith és József unokája.
