Könnyű

A körforgalomban még dudálnak az autósok, amikor hétfő reggel nyolc óra tíz perckor a Ben Hansen kertjébe érek. A valaha leprakórházként működő épület ma kiállítótér kávézóval, és a városrészünk legszebb épülete. A “Jesus hilfe” feliratra mindig felpillantok, a kibic, aki el sem tudja képzelni, milyen lehetett leprásként itt élni.

Az izraeli iskolarendszer emberközpontúságát abból szűröm le, hogy nyolc óra öt perckor kezdődik a tanítás, mi Rafival ki is használjuk minden nap a plusz öt percet. A reggeli csúcs már előbb, háromnegyed nyolc körül kezdődik az iskola utcájában, és amióta lámpát tettek a Jeruzsálemi Színház melletti kereszteződésbe egy utcával feljebb, mindig dugó van reggelente. A türelmetlenebb szülők már a körforgalom szélén megállnak az autóval, kiteszik a gyereket és mennének tovább, ha lenne hogyan. A körforgalom három iskolát szolgál ki, amikor épültek, még gyalog jártak iskolába a gyerekek, így képzelem.

A Bet Hansen csendes sziget, ahová az iskolakezdés után beesik néhány szülő és mások is, akik nem az iskola ritmusa szerint élnek. Negyed kilenckor a kávézóban már ülnek, a kézműves termékeket áruló kisbolt egyelőre zárva. Úgy döntök, hogy kiülök a kertbe, a kávégép zúgásánál szívesebben hallgatom a madárcsicsergést. Oren éppen megérkezik, leülünk a fából készült szófákra a fák alatt. A gyerekeink barátok, egy osztályba járnak, a további hasonlóság, hogy szociális területen dolgozik, ahol én is megfordultam már. A különbségek azonban számosabbak: ő alapítványt vezet, én tanár vagyok, illetve lennék, ha végre komolyan venném a hivatásomat.

Dror és én mérlegelünk, meghányjuk-vetjük a dolgokat, rágjuk a gittet, Oren viszont nem teoretikus alkat. A terepen dolgozik, ezért ő kell nekem most mint katalizátor. Valami működik közöttünk, aminek nehéz nevet adni, és nem is kell. Az idő majd mindent elrendez, van belőle rengeteg, például arra is, hogy most együtt kitaláljuk, hogyan lehet bevinni a küzdősportokat az iskolák falai közé, a szélre sodródott gyerekekhez, akikről még nem mondott le teljesen az intézményrendszer: jellemzően külön osztályban tanulnak normatív iskolákban, szociális munkások és képzett pedagógusok foglalkoznak velük. Ez szép és jó, de a kérdés az, hogyan lehet az igazgatók szívéhez megtalálni az utat, akiknek a szaván múlik, hogy lesz-e pénze az iskolának két küzdősport-tanárra, és hogyan fogom meggyőzni őket arról, hogy az iskolának és a gyerekeknek is ez kell.

- Hirdetés -

Nehéz ügy, de a jeruzsálemi élet jó keretet ad ehhez is, van itt speciális osztályból és gyerekből elég. A következő két hét feladata megvan. Most kell leveleket küldeni és telefonálni az iskolába, mielőtt kitör a szünet, és a titkárnők sem lesznek már bent.  

Az irodában folytatom a napot. Munka közben kitalálom, hogy másnap délutánra meghívom Rafi három barátját, este a vacsoránál megbeszéljük, hogy Rafinak is tetszik-e az ötlet. Aztán másnap csak ketten jönnek el, fáradtan. Hülyülnek, és hiába veszem elő a játékokat, a gyerekek már nem kíváncsiak semmi újra ezen a meleg délutánon, az iskola és napközi után. Lemegyünk a parkba, hátha megnyugszanak. Szerencse, hogy egy anyuka előrelátóbb volt nálam, ezért csatlakozott hozzánk, és amikor a harmadik fiú megsérül a focipályán, ő is segít, amíg a fiú anyja megérkezik. Miért csinálom magamnak a bajt, gondolom közben, lehet, hogy születésnapot sem kellene rendeznünk Rafinak? Az év elején lefektetett szabály szerint vagy az egész osztályt meghívjuk, vagy csak a lányokat/fiúkat, Rafi az utóbbi mellett van. “Lányok nem jöhetnek a bulira, te sem, mama” – mondja. “Jó, akkor nem jövök, megoldjátok a szülinapot a papával” – válaszolom, de azért mindketten sejtjük, hogy végül ott leszek én is.

Péntek délután újra Tel-Avivban vagyunk. Az egészségügyi minisztérium honlapja szerint már nem szennyezett a tenger, lehet fürdeni. A medúzafigyelő honlapot viszont nem néztem meg, ami nagy hiba. A fekete zászlók kint, a hullámok pofán törölnek, mégis úszom egyre beljebb, aztán egy medúza megtalál, és elveszi a kedvem a további úszkálástól, ezért inkább Nadavhoz és Drorhoz csatlakozom, akik a sekély vízben tocsognak. Rafi homokvárat és alagútrendszert épít. Ebbe a hosszú napba még az is belefér, hogy elmenjünk Jaffóba az Abulafiához, az éttermek és fagyizók nyitva, jól esik a séta, a gyerekek szívószállal isszák a jégkását, csönd van és béke.

- Hirdetés -