Új

„Mi at?¹” – szögezi nekem a kérdést nyersen a titkárnő Rafi iskolájában az igazgatói szobához vezető folyosón kedd délelőtt. Zavarba jövök, helyben vagyunk. Én is szeretném tudni, ki vagyok, és mit akarok. Az önreflexió lassítja az ügymenetet, a titkárnő arcán látom, hogy késik a válaszom, aztán végre eszembe jut, ki lehetek én itt és most: „A fiam idejár, másodikos, de nem ezért jöttem, a tornaterem bérleti díjáról szeretnék érdeklődni” – mondom egyhuzamban. „Gyere vissza holnap Cipihez, ő meg tudja mondani” – nagyszerű, van név és időpont. Úgy érzem, birtokon belül vagyok, és a csatát már félig meg is nyertem.

Másnap délután két óra körül, a tanítási idő vége előtt érkezem az iskolába. Az igazgató titkárnője Cipi előtt ülök szoknyában és magassarkúban, másodszorra csíptem ki magam a kedvéért. Mindegy, melyik napszakban vagyok itt, mindig szaladgálnak gyerekek a folyosón, és Cipihez is be-be néznek. Micsoda szabad élet van itt, gondolom, és eszembe jut a hetedik kerületi általános iskola, ahol a tanáriba vezető folyosóról is ki voltunk tiltva. Az igazgató hangjára ocsúdom föl, elesett egy gyerek az udvaron, kötszer kell. Cipi eltűnik, én ülve maradok, és várok türelmesen. Hosszú percek telnek el, mit keresek én itt. Aztán a titkárnő visszatér, leül az asztal túloldalán, rám néz, majd előveszi a mappáját a terembeosztással, sőt behívja a napköziért felelős lányt, hogy együtt mérlegeljék, belefér-e a napközi rendjébe délután fél három és fél öt között egy óra küzdősport. „Fél öt után igen, előtte nem” – mondja Cipi, mindketten tudjuk, hogy ez mit jelent. A tizenkét hozzám feliratkozott gyerek Rafi osztályából és a párhuzamos osztályból nem fog ebben a tanévben az én órámra járni.

Kint ülök az iskola kapujában és Rafira várok. Ki kell józanodnom már végre, az akarat kevés lesz ide, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy nem lesz erőm visszamászni az ablakon, miután kidobtak az ajtón. Oren köszön rám, és mellém ül, „Képzeld, mi volt” – mondom neki azonnal – „Van csoport, terem viszont nincsen” – sokat beszélek és gyorsan. Ha mi most egymással beszélgetünk, akkor ez azt jelenti, hogy megmaradt a kapcsolat, nem rontottam el mindent a forrásnál mégsem. Zavar a szűk szoknyám, átemelem a nagy hátizsákomat a másik oldalamról, letámasztom közénk a földre, takarja el legalább a lábamat, ha már engem nem tud. Munkáról, minden másról beszélgetünk négy percig, amíg a fia kijön, nagyon kevés, nagyon sok. Kávészagú a lehelete, akkor tényleg közel ült le mellém, nem csak képzelem ezt az egészet. Felállok és a kapuhoz indulok, amikor utánam szól, hogy a fia az iskolával szemben álló épületben edz, kérdezzem meg őket is a bérlésről. Messziről bólintok elismerően, jól van Oren, ezért szeretünk.

Ma estétől kezdődik az 5783. zsidó év. A zsidó időszámítás ezredfordulóját már nem fogjuk megérni, kis szerencsével a százas fordulót igen. Drorral nem a héber naptár szerint éljük az életünket, ezért a Holdra felnézve mindig találgatnom kell, hogy a zsidó holdhónap melyik napján járhatunk. Tishre hónapban viszont a zsidó naptár szerint is mindig tudom, hogy hányadika van, hiszen Izraelben az ünnepek által kijelölt mederben zajlik az élet. Az ünnepek dátumán kívül csak a két gyermekem születésnapját tudom a héber naptár szerint. És az enyémet: Tu be-Av napján, a zsidó Valentin-napon születtem, ami persze csak a friss személyimből derült ki a számomra az alija után.

Nekem volt másik életem, mondogatom sokszor Rafinak, én már felnőttként jöttem Izraelbe. Fut velem párhuzamosan a korábbi életem Magyarországon, vissza tudok menni bármikor, de nem ezt választom. A fiúknak az én két életemből a kétnyelvűség fog megmaradni, meg a magyar könyvek, melyeket ők már nem fognak olvasni.  

Újév van, Szilveszter-hangulat nélkül. A következő napok a megtérésről és a számvetésről szólnak majd, megmozgatja a lelket a Jom Kippurig hátralévő tíz nap. Drorral kell rendeznünk a dolgainkat, és együtt kitalálni, hogyan tudunk egymással több időt tölteni úgy, hogy a gyerekeknek se jusson belőlünk kevesebb. Szép feladat a következő évre.