Hány év, mire beleszokik a friss alijázó az izraeli naptár rendjébe? Előnyben van, aki a kereszténnyel párhuzamosan a zsidó naptár szerint élt már Magyarországon is. Aki viszont Izraelben kezd ismerkedni a zsidó ünnepekkel, jól teszi, ha családot és autót szerez mihamarabb. Ha nem megy, és repülőjegyre sem futja, akkor kezdődhet a belső munka, mondjuk a gilói albérletben abban az évben, amikor szombat kimenetele után kezdődik a zsidó újév, ezért három és fél napig nincsen buszközlekedés, na akkor át lehet gondolni, hogy mit keresünk magyarként ezen a tájon.
Két-három év volt átszoknom arra, hogy Izraelben vasárnap kezdődik a hét, az otthon maradt családomnak közel egy évtized. Az orosz barátaim születésnapot és Szilvesztert ünnepelnek – ahogy én is sokáig ezt tettem –, aztán a gyerekek megszületése után átélhetővé váltak lassan az ünnepek is, főleg a szukkot. Díszítéssel készülni az ünnepre, ez ismerős, a véremben van. Dror születésnapját is minden évben megüljük, december 31-én született, a naptár gondoskodik róla, hogy meglegyen a kedv az ünneplésre.
Mióta kitört a szukkoti iskolaszünet, Dror korán kel, és elálmosodik délutánra, ledől, hogy erőt gyűjtsön az esti és az éjjeli műszakhoz a gyerekekkel. „Ne legyél ennyire kemény magadhoz” – mondja péntek éjfélkor az ágyban, amikor a felgyűlt indulataim, a múlt heti böjt óta állandósult rosszkedvem vagy ki tudja mi miatt Orenről beszélek neki. „Természetes másról fantáziálni, miért vagy úgy oda” – folytatja. „Ani ohevet otkha” – duruzsolom a fülébe, szeretlek. Nem emlékszem, mikor éreztem Drort ennyire közel magamhoz utoljára. „Jól van, de most már hagyj aludni” – Dror pragmatikus lénye csak kis adagokban tudja befogadni a romantikát. Aztán még elmondja, hogy szerinte nincsen női-férfi kapcsolat szex nélkül, főleg, ha más kontextus nincsen. A kávézóban együtt üldögélés nem teremti meg a nyugodt és szexmentes együttlét kereteit, különben is, mikor lelkizik egymással férfi és nő, ha nincsen más dolguk is egymással? Vitatkozom, de magamat sem győzöm meg igazán, aztán elhal a beszélgetés, késő van már. Nem hagy aludni a kétely. Lehet, hogy mégsem kapok meg otthon mindent, ami kell nekem, és ezért vágyakozom másra? Milyen munka elvégzését halasztgattam eddig, hogy most minden a nyakamba szakad?
Vasárnap a Beer Sheva felé vezető autóúton érzem meg, hogy a lelki terhekre kitűnő gyógyír a sivatag. Fél szemmel észreveszek egy kőbuckákra vezető porutat, ami arra csábít, hogy meginduljak a tájban, amit nem ismerek, így azt sem tudom, hol kell letérni az útról, hogy árnyékot adó fákhoz és vendégszerető beduinokhoz jussak. Egyre erősebb a vágy bennem, hogy körülöleljen a kősivatag, és ne csak a biztonságos távolságból nézzem. Ehelyett húsz perccel később a szukkot estéjére összegyűlő távoli rokonság gyűrűje vesz körül a Beer Sheva melletti mosavban egy kertes házban.
Elnézve őket azon morfondírozom, hogy vajon kiket foglalkoztatnak közülük a szerelem dolgai? A család mindenek fölött, szól a négy lány másod-unokatestvérem bevált receptje. Ők olyan szerető közegben középkorúvá érett nők, akik nem félnek az élettől, és nincsenek a hogyant és a miértet firtató kérdéseik, igaz, válaszaik annál inkább: gyarapodni, évről évre nagyobb felelősséget vállalni, azaz ha már megvan a férj, jöjjön a gyerek, az első után a második, majd a harmadik, közben épülhet a ház is, hitelből, a kibbucban vagy mellette. Mindez a Negev északi részén, mert hol máshol. Nem a túl messzi délen, de elég messze a két fővárostól ahhoz, hogy Dror és az én számomra elképzelhetetlen legyen itt letelepednünk.
„Ki ez a nagy gyerek?” – kérdezem az egyik férjtől, aki nevetve felel: „Jól megnőtt, mi?” Félreértett, én tényleg nem ismertem fel a fiát, de miután összenevettünk, mert ha késve is, visszanevettem rá, a válaszából elértettem, hogy az elsőszülött fia ment el mellettünk az étkező felé. A nyomában letelepszünk mi is a terített és roskadásig megrakott asztal mellé, együtt eszünk, tehát egy család vagyunk. Nem bonyolult képlet. A társalgás általam nem ismert emberekről folyik, talán politika is szóba kerül, fél füllel hallom csak a jövőre vonatkozó terveket, mikor és hol lesz a következő „beten-gav” nyaralás külföldön, hasról hátra és vissza, amikor egy-egy hétre mozdulatlanná merevedik a megfáradt izraeli dolgozó, mert az intenzív taposómalmot csak így lehet kiheverni.
Az út a vacsora végeztével visszavisz Jeruzsálembe, ahol már állnak a sátrak, köztük a miénk is. Idén a szukkák megjelenésével egy időben az idő is lehűlt, jócskán benne járunk az októberben, a legszebb izraeli hónapban, amikor már nem éget, de simogat a Nap. Nappal még rövid újjúban lehetünk délutánig, és az egyre korábban beköszönő sötétségig, amikor pulcsit veszünk.
