A pillangó legyezett egyet a szárnyával, és felröppent: eddig tartott a hét. Ledolgozódott az összes munkaórám, a gyerekeim tovább növesztették körmüket és fogukat, építettem a hazát, és közben visszagondoltam az óhazára is. Mivé lesz két országunk és mivé leszünk mi magunk benne, kérdezem magamtól. Milyen az élet ott, ahol a vér dönti el, hová tartozol, ahol a törzshöz való tartozás mindennek a kezdete és vége, és nincs egy zászló, ami mögé felsorakozna az ország. „Ez nem Svájc” – ahogyan errefelé mondják –, amikor szóba kerül, hogy el kellene törölni a sorkatonaságot, mert nem tudják, hogy Svájcban is van kötelező sorkatonai szolgálat.
Izrael valóban nem Svájc és nem Kanada, bárhogyan is sulykolja a hirdetés, „Izrael-Kanada”, mintha volna átjárás, mintha volna közös nevező. Kanadában, bárhonnan jöttél, ha megkaptad az állampolgárságot, akkor kanadai lettél, egyenlő vagy a többi kanadaival. Izraelben állampolgár lehetsz a visszatérési törvény alapján, amely – to date – mindenkinek automatikusan jár, akinek az egyik nagyszülője zsidó, de ha a rabbinátus nem fogad el zsidónak, akkor nincsenek a zsidókkal egyenlő jogaid. És ha itt születtél, ahogy a nagyszülőd nagyszülőjének a nagyszülője is, de rossz helyre, mondjuk Jeruzsálem keleti felébe, felejtsd el. És így tovább.
Nincsen ebben semmi új. Ezért Rafival nem tüntetni járunk, hanem knafét enni Jaffarhoz, a Damaszkuszi kaputól befelé az arab bazárba sétálva, ahol zsidókat nem látni, csak turistákat. Hétfő délután van, Rafi élvezi a forgatagot, a könyvesboltban kap agy angol betűket tanító munkafüzetet, ő kéri. Jaffarnál rézkancsóban áll a friss víz és a poharak az asztalokon. Körbenézek, csupa fiatal fiú és férfiak, késő estig nem fognak megéhezni a knafe után. Mindenki mintha most jött volna a fodrásztól, oldalt tüskésre nyírt fejek, csak a fej közepén fut körben egy vastagabb hajcsík. Az osztályban két hosszú hajú fiú van, nem tudom, hogy mi is ebbe az irányba tartunk-e Rafival, aki elkezdte hátul növeszteni a haját. Amikor ideérek gondolatban, az egyik itt dolgozó fiú végigsimítja Rafi fejét és rámosolyog, én közben elkérem tőle a rongyot, hogy letöröljem az asztalt magunk után. Rafinak kifelé menet elmondom, hogy ez a fiú nem lát hosszú hajtincseket a fiúkon, mert az arab fiúk nem járnak hosszú hajjal, biztos ezért figyelt fel ránk. Elmegyünk a parfümös fiúhoz is, a vanília illatát túl erősnek érzem, ezért a musk illat nőknek ajánlott keverékét választom és egy másikat, amit golden dustnak hív az árus, kipróbáljuk azt is. Búcsúzáskor lespriccel a kis parfümszivattyú csövében maradt parfümolajjal, Rafi és én aranyportól illatozunk, mint a húsvétkor meglocsolt lányok.
Keddre virradóra Nadav ébreszt hajnalban, a telefon négy óra húsz percet mutat. Nadav fél pillanat múlva visszaalszik, én megpróbálok visszaaludni, de nem megy. Ilyenkor lehet igazán jól meditálni, a két fiammal és Drorral együtt az egész város alszik, a légzésemre figyelek, ez mindig beválik elalváskor, de visszaaludni nem segít. Ötkor inkább felkelek, és a szokásosnál korábban elindulok a buszhoz, aztán a város kapujánál lévő vasútállomáson felszállok a félhetes vonatra, amely 45 perc alatt visz Tel-Avivba. A város már ébren, zúg az Ayalon, a Ha-salom állomás mozgólépcsőjén állva nézem az alattam elhaladó autókat, még nem állt be a dugó. Innen újra busz, hogy fél kilencig odaérjek a Wingate-be. A kurzuson ma az idegrendszerről fogunk tanulni, rám fér.
Csütörtökön az MRI csövében kezdem a napot. Már vártam az órát, amikor hason fekve kiélvezhetem, hogy békén hagy a világ, csak ez a dübörgés ne lenne, olyan, mintha betontörő gép költözött volna a koponyámba. Nem kérek zenét, mert magammal akarok lenni, így viszont a géppel vagyok, csak arra a pár percre nem, amikor sikerül a légzésemre figyelnem, és nem hallom a zajt. De abban a pillanatban, hogy reagálok arra, hogy sikerült koncentrálnom, elveszítem a fonalat, és visszajön a fejembe a zaj. Az éves kontrollvizsgálat kipipálva.
A havi fejtágítóra éppen hogy odaérek a munkába. Az MRI-élmény teljesen leszívott; alig tudok odafigyelni, a két órából a főnök egyetlen mondata marad meg a fejemben: „Jól körül kell határolnunk a célunkat, mert ha rossz toronyba mászunk fel, le is kell jönnünk róla, ami kétszer annyi energiát vesz ki belőlünk, mintha egyből megtaláltuk volna a helyes irányt”. Kapitalizmus felsőfokon: céltudatosság, az energiák becsatornázása a cég által meghatározott irányba, kompetitív vállalati kultúra, pozitív jövőkép, céltudatosság. De mi van azokkal, akik szeretnek toronyba mászni és kinézni az ablaknyíláson, gyönyörködni az alattuk elterülő tájban, sőt, lefesteni vagy megénekelni azt? A cég mondja meg, hogy „melyik toronyba másszunk föl”, vagy a dolgozó? Hát persze, hogy az előbbi, de a fejtágítón mégis úgy teszünk, mintha a közös akaratot fejezné ki a menedzsment, amikor kijelöli az új célokat.
Visszamegyek az irodába, és kinyitom a ynet hírportált a gépemen, a fejtágító alatt a dzsenini rajtaütésben zsidó katonák hét arabot lőttek le. Akkor most egy ideig megint nem megyünk az Óvárosba. Másfél napot kell várni a válaszra: péntek este a szombatfogadásra érkező hét zsidót lő le az arab merénylő Neve Jaakovban, szombat délelőtt egy 13 éves arab nyit tüzet Silwanban. Kezdődik a békeharc.