Ebben az angol kisvárosban, ahol élek, nem sok minden akad. Van pár bolt és persze a tengerpart, ahol emberek fagyos januári vagy szeles márciusi délutánokon tömegével szörföznek a hullámokon, hogy aztán csattogó meztelen talpakkal cipeljék a deszkájukat a szeles utcákon.
Őrültek, de jó nézni őket.
Szabadok.
Néhány napja betévedtem az itteni Lidl-be, ami helyi dialektusban: Liőőől. Hosszú ideje van egy olyan érzésem, hogy össze kéne hozni az angolokat, akik újabban nem (nagyon) ejtik a mássalhangzókat, a zsidókkal, akik meg nem (nagyon) írják a magánhangzókat. Még a végén valami jó is kisülhetne belőle… Na, szóval betévedtem a Lidl-be, mert most éppen kelet-európai hetek vannak. Innen nézve Dovertől keletre persze minden Kelet-Európa, így az akció játékos összevisszaságban tartalmazta a lengyel, a német, a cseh, a szlovák és a magyar dolgokat. Egyébként már az is nagy szó, hogy bementem, mert se Lidl-be nem járok, se a túrórudi-romantikát nem kedvelem, de a lábam bevitt. Túrórudi (Chocolate covered quark dessert) már nem volt, a többi magyar gyorsabb volt, úgy tűnik, de volt szilvásgombóc, szlovák sajtfonat (Korbáčik) és Slivovica pálinka (Plum Brandy). Az itt egyébként mindig kedves és mosolygós pénztáros valószínűleg nem értette a földöntúli vigyort a fejemen, de úgy rohantam haza a zsákmányommal, mintha aranyat találtam volna. Persze a gombóc nem olyan, mint otthon, sőt, valahogy határozottabban sós… hogy ezt a gombócgyárban sózták-e meg ennyire, vagy a meghatottság miatt lenyelt könnyeimtől volt más, nem tudom. Finom volt. Két villányi gombóc között utaztam, egy másik életbe, ahol minden más volt.
Hol jobb, hol nem. De más.
Pészahkor a megszabadulást ünnepeljük, hogy a sok szívás után a zsidók – újabb szívásokon át – végül eljuthattak Izrael földjére. Mindenki mást tart fontosnak a pészahból: az ételek szimbolikáját, a bort, a meg nem érkező prófétát, a kötelező kérdéseket, a maceszt…
Lehet válogatni.
De az egész voltaképpen egy dologról szól: jogod van szabadnak lenni. Ha valahol nem jó, szedd a sátorfádat, mert lesz egy hely, ahol majd jobb lehet. Ha hiszel benne, ha tudod, hogy valami hozzád tartozik, akkor meg fogod kapni. Persze más lesz a gombóc íze a szádban, a pálinkát brandynek hívják, de megszabadulsz a saját fáraódtól, és élhetsz szabadon. Vagy szabadabban. Mert itt is vannak rossz dolgok, itt is fáj egy csomó minden, és sokszor az ágy alól előmásznak a szörnyek, amik azt mondják: régen minden jobb volt. Add fel, menj vissza, és folytasd, ahol abbahagytad. Csak ez már nem megy. A tenger szétvált, átkeltünk, aztán annyi. Itt ragadtunk a kis szigetünkön.
Apám kategorikusan ellenállt a szabadság ilyen hívásának és maradt, ahol volt. Azt hitte, majd jobb lesz egyszer. És ellenállt a múlttal való szembenézésnek. Aztán egyszer nekiállt és megrendezte a „Hegedűs a háztetőn”t, a legnagyobb akkor elérhető magyar sztárokkal. Gregor József és Törőcsik Mari volt Tevje és Golde – felejthetetlen előadás volt. Ez az ő kisandítása volt a szeme elé tartott tenyere mögül, az ujjai közül kikukucskálva nézett vissza a családjára, az elhagyott útra. Nagyon sokat készült a rendezésre: rabbikkal, a zsidósághoz értő emberekkel találkozott, aprólékosan kikérdezte őket a sábeszről, vagy a zsidó esküvőről. Pontos előadást akart csinálni, hogy senki se köthessen bele.
Se élő, se holt.
A „Hegedűs a háztetőn”t mindenki ismeri, az unalomig idézi, de van benne a végén három sor, amiről nekem az egész szól. Három sor, ami eszembe jutott a Lidl-s szilvásgombóc közepén.
„Soon I’ll be a stranger in a strange new place
Searching for an old familiar face
From Anatevka”
Szabadnak lenni nehéz.
A keretek sokszor sokkal jobbak. Tudod, hol a vége a doboznak, hol ér véget Anatevka, azon túl már nem megyünk. Aztán egyszer az élet úgy hozza, hogy a tenger szétnyílik, a falut el kell hagyni, és ott állsz a semmi közepén, szádban a sós szilvásgombóccal.
De szabadon.
Boldog Pészahot.
Jövőre Jeruzsálemben.