Légiriadó sziréna kap el bennünket az autópályán, Yonatan nagypapához robogunk épp, Tel-Avivtól néhány kilométerre északra. Shira, a feleségem, lehúzódik az út szélére, kiszállunk, a tollasütőket és a tollaslabdát a hátsó ülésen hagyjuk. Lev megfogja a kezem, és azt mondja:
– Apu, kicsit ideges vagyok.
Hétéves. Ez az az életkor, amikor nem akaródzik félelemről beszélni, ezért az „ideges” szót használják helyette a hétévesek. A Honvédség Parancsnokságának utasításait követve Shira lefekszik az út szélére. Mondom Levnek, hogy neki is le kell feküdnie. De továbbra is ott áll, kicsi izzadt keze az enyémet szorongatja.
– Feküdj le hamar – mondja Shira, megemelt hangon, hogy halljuk a hangját a harsogó szirénától.
– Mi lenne, ha szalámis szendvicsest játszanánk? – kérdezem Levet.
– Az mi? – kérdezi, és nem engedi el a kezem.
– Mami és én egy-egy szelet kenyér vagyunk – magyarázom –, te pedig egy szalámi szelet, és olyan gyorsan kell elkészítenünk a szalámis szendvicset, amilyen gyorsan csak lehet. Na gyere, először is, feküdj rá a Mamira – mondom, Lev pedig ráfekszik Shira hátára és átöleli, amennyire csak tudja. Rájuk fekszem, kezemet a nedves földhöz nyomom, nehogy összetörjem őket.
– Ez jó érzés! – mondja Lev, és mosolyog.
– Szaláminak lenni a legjobb” – mondja Shira alatta.
– Szalámi! – kiáltom.
– Szalámi! – kiáltja a feleségem.
– Szalámi! – kiáltja Lev remegő hangon, az izgalomtól, vagy talán a félelemtől.
– Apa – mondja Lev –, nézd, hangyák másznak a Mamin.
– Hangyás szalámi! – kiáltom.
– Hangyás szalámi! – kiáltja a feleségem.
– Jaj! – kiáltja Lev.
És akkor halljuk a bummot. Hangos, de messze van. Sokáig fekszünk egymáson, mozdulatlanul. A karom kezd fájni a súlyom alatt. A szemem sarkából látom, hogy a többi sofőr, aki az autópályán feküdt, felállt már, és lesöpörte a port a ruhájáról. Én is felállok.
– Feküdj vissza – mondja Lev –, feküdj vissza, Apu. Elrontod a szendvicset!
Még egy percig fekszem, aztán azt mondom: – Oké, vége a játéknak. Nyertünk!
– De így most jó – mondja Lev –, maradjunk még így egy kicsit.
Még néhány másodpercig így maradunk. Alul anyu, felül apu, középen Lev és néhány vöröshangya. Amikor végre felkelünk, Lev megkérdezi, hol a rakéta. Abba az irányba mutatok, ahonnan a robbanás jött.
– Úgy hangzott, mintha a házunktól nem messze robbant volna – mondom.
– Ajj – mondja Lev csalódottan –, akkor Lahav fog találni valószínűleg újra repeszt. Tegnap egy rakéta vas darabkájával érkezett, rajta volt a cég logója és egy név arabul. – Miért ilyen messze kellett felrobbannia?
– Jobb messze, mint közel – mondja Shira, miközben letörli a homokot és a hangyákat a nadrágjáról.
– A legjobb az lenne, ha elég messze lenne, hogy ne történjen velünk semmi, de elég közel ahhoz, hogy fel tudjam szedni a darabkáit – összegzi Lev.
– A legjobb tollaslabdázni nagypapa gyepén – mondom, és kinyitom a kocsi hátsó ajtaját.
– Apu – mondja Lev, miközben bekötöm a biztonsági övét –, ígérd meg, hogy ha lesz megint sziréna, te és Mami megint játszotok velem szalámis szendvicsest!
– Ígérem – mondom –, és ha megunjuk, megtanítalak grillezett sajtost játszani.
– Szuper! – mondja Lev, majd egy pillanattal később komolyabban hozzáteszi: – De mi van, ha nem lesz több sziréna?
– Szerintem lesz még legalább egy-kettő – nyugtatom meg.
– És ha nem – teszi hozzá az anyja az első ülésről –, játszhatunk szalámis szendvicsest szirénák nélkül is.
Etgar Keret „Hirtelen kopogtatás az ajtón” című novelláskötetéből jelentette meg a The New Yorker 2012. november 20-án
Magyar fordítás: Vadász Éva
