Hol dolgozom szeptembertől? – kérdezem magamtól vasárnap, a válasz: ahová felvesznek. Porszívóügynökké képezem ki magamat, Oren segítsége nélkül. Ma is szigorúan három iskolaigazgatónak küldöm el ugyanazt a nagy gonddal megírt frappáns WhatsApp-ot, amiből valószínűleg csak az „ADHD-s gyerekekkel bunyóznék” üzenet megy át. Azért nem írok több embernek, mert három hallgatásnál nem bírok ki többet egy nap. Ismerősök kegyelméből jutok hozzá Tal, Neta, Daniel és Roni telefonszámaihoz – tipikus izraeli unisex nevek, ezért azt sem tudom, hogy férfiaknak írok-e vagy nőknek, de ettől még ugyanúgy a héber nyelvtan gender-orientált szabályai szerint kell beszélnem velük nő- vagy hímnemben, mintha Ábrahámnak hívnák őket vagy Sárának. Reménykedem, hogy nem tévesztek, de persze biztosan tévesztek, leginkább abban, hogy még mindig azt hiszem, ez az út vezet ahhoz, hogy munkát kapjak. Senki nem válaszol, egyelőre egy „toda” válasz jött, köszi, h írtál, helló.
Az utcáról ez nem fog menni, ismerősök ismerőseit nyaggatom, akik nem tudják, hogy ki vagyok, és hogy mit akarok, nincs idejük és kedvük sem megérteni. Jó tanácsa bezzeg mindenkinek van. „Takpici et ha-whatsapp”, ugraszd ki őket a bokorból, ha nem jön válasz, küldj egy smile-t vagy kérdőjelet, egy mizut, hogy lássák, még mindig releváns, amit írtál, pedig már két nap is eltelt azóta. Nem való nekem ez az ország, egérnek érzem magam, aki mindig ott bújik elő, ahol nem kéne. Legalább lenne egy elefánt barátom, egy igazgató, aki négy éves korától karatézik mondjuk, de dzsúdó is jó, és akinek az az álma, hogy legyen egy dojó az iskolájában, ahol a tatamin kinyújtóztathatná az iskola vezetésétől megmerevedett tagjait. Ilyen elefánt kell nekem, de hogy találom meg?
„Ne menj a dojóba” – hallom este Nadav hangját, honnan olyan ismerős ez a szöveg? Rafitól hallom ezt két éves kora óta, aki elsírta magát, amikor az esti mese után meglátott a fehér ruhában. Azóta megvan a sablon válaszom: „ma megyek, holnap nem megyek” – bár minden ilyen egyszerű volna az életben. Ki kell pihenni ezt a napot is, ami nagyrészt az irodában telt el, a két órás edzés majd helyretesz.
Másnap, hétfőn betör az élet az unalmas hétköznapokba. A parkban vagyok a gyerekekkel, és éppen Nadavot tenném be a hintába, amikor a park másik feléből meghallom Rafi üvöltését. Futás közben érzékelem, hogy már megelőzött egy nő, aki Rafi fejét szorítja hátul, „hívj mentőt” – mondja. Az Ihud ha-hatzala önkéntes mentőszolgálat száma ugrik be először, 1221, az elsősegély-kurzusról emlékszem rá, és arra is, hogy gyorsabbak a mentősöknél. A diszpécserrel beszélek, miközben látom, hogy Rafi feje és háta véres, házszámot kérnek, hiába magyarázom, hogy a parkban a focipálya mellett vagyunk, aztán végre beazonosítanak, „hátraesett, nem tudom, milyen magasságból, nem hány, eszméleténél van”, rendben, az egység úton, és már kihívták a mentőt. Végre Rafihoz lépek, úgy érzem, hogy elkéstem ezzel, magára hagytam a fiamat, ha csak fél percre is, mert telefonáltam, ahelyett, hogy vele lettem volna. Rafi sokkban van, a padon ül és bámul maga elé. A nő most mondja, hogy orvos, elengedi Rafi fejét és biztat, hogy hajoljak oda és nézzem meg a fejét, elállt a vérzés. Nem merem megnézni a sebet, félek, inkább leguggolok Rafi mellé és vigasztalni kezdem, de már nincs erre idő, mert két perc alatt megérkezik két haredi önkéntes. Egyikük hosszú himbálózó pajeszát figyelem, ahogy Rafi fejéhez hajol. A másik nem hagyja, hogy elkalandozzon a figyelmem, rám kíváncsi, faggat: „ma slom ima”, hogy van a mama, vagyis én. Átkötik Rafi fejét, közben Dror is megérkezik a parkba, egyszerre a mentővel. Újra kezdődik a kikérdezés, „szeretnétek velünk jönni?”, Dror szerint elég lenne, ha ő vinné be Rafit a kórházba, de én a mentőt választom, mert az a sima út, és a drágább is. Én kísérem el Rafit a kórházba, még sosem ültem mentőben, erre is 44 évet kellett várni, hallom a szirénát. Eltelik egy kis idő, mire megértem, hogy mi szirénázunk, mert sokkal halkabban hallom, mint a forgalomban az autóból.
A sürgősségi osztályon újra elmeséljük a nagy történetet, mostanra Rafi is belejön, az ápolók kérdezgetik. A napközis tábor pólója csupa vér hátul, ami nem jó reklám a tábornak, de nincs mit tenni. Az orvosnő faggatózik: „úszótáborba jársz vagy sporttáborba?” – „Sporttáborba, de a te korodban már nem ajánlom” – válaszol a fiam, megnyugszom, rendben van a feje. Hosszú várakozás, majd behívnak újra, hogy összeragasszák a sebet. „Szof-szof” – mondja Rafi olyan hangerővel, hogy az egész osztály hallja. Egy mentős röhög mellettem. Jégkrémet osztanak a sürgősségin, otthon pedig vár a hamburger, amit Dror Volttal rendelt. Az élet szép, vidáman ülünk be a taxiba, nem kell taxióra, minden pénzt odaadok, csak vigyél haza, érjen végre véget ez a nap.
