Csirkék kapirgálnak, egy tacskó ugat rám magas hangon, a zömök szürke bulldog messziről méreget. A háziasszony befelé tessékel a két oldalról villanypásztorral védett szűk ösvényen, az udvar bal oldalán két pej ló álldogál, a jobb oldalra épp a nagylány hozza vissza a harmadikat. „Épp most jön a lovaglásból” – magyarázza az anyja a hátam mögött. Drort figyelem, aki kézben viszi Nadavot, majd megáll egy pillanatra, és közben nekidől a villanypásztornak, „hohó, vigyázzanak” – hallom hátulról, majd: „jó, hogy nincs benne áram”, valóban. A Szentendrei-szigeten vagyunk, Horány felé ugrunk be kecskesajtért, hogy Dror életében először tyúkszaros udvaron állhasson egy családi gazdaság közepén. Nem tudom, hogy miért, talán Dror jeruzsálemi jófiúsága teszi, de az udvaron újra megtörténik velem a csoda, és meglátom Dror mögött Jeruzsálemet, pontosabban az utcánkat a péntek délután a járdán parkoló autókkal, a ciprusokkal és az egymásba érő építkezésekkel.
A poros Jeruzsálemre gondolok, és a Duna felé autózva kimondom hangosan is, ami a szívemet nyomja. Hogyan lehet ennyire zöld a természet? A fák ötféle zöld színe a levelek ezüstjével keverve, a mező sárgába hajló zöldje a vadvirágokkal, hogyan is felejthettem el, hogy ez ilyen. A nap melegen süt, ahogyan kell, nem éget, ajándék minden nap, amit itt töltök Kánaánban. Csak az átmenet nehéz, az innen-oda, onnan-ide, az utazás előtti napok és a nap, amikor felszáll velünk a gép, hogy hazaröpítsen a párhuzamos életembe, a jó öreg magyar valóságba.
A leányfalui strand öltözőjében QR kóddal nyílik az öltözőszekrény, ez új. Egyébként minden a régi, a negyven évvel ezelőtti húszévesekből nagy pocakos hatvanasok lettek. A nyakukban lógó hosszúkás műanyag pénztárcát vajon azóta használják vagy újat vettek? Tízéves koromban volt ilyen a nyakamban a fagyipénzzel a nyolcvanas évek végén. A bajuszos, meglett magyar férfiak harminc évvel később is ezzel sétálnak, a hasukon táncol az apróval a pénztárca, vajon ebből veszik a sört és a lángost? Bezzeg a nők nem hordják, ki érti ezt. Úgy látom, hatvanas nőként megint lehet kétrészes fürdőruhában járni, ezt mindenképpen az itteni asszonyok és a magyar fürdőkultúra javára írom. Messze vagyunk Jeruzsálemtől, évről évre egyre messzebb, talán a kitelepülő magyarok kedvéért, akik tálcán visszakapják az itt hagyott életük helyszíneit ugyanúgy, ahogy itt hagyták őket. Próbálna valaki Jeruzsálembe visszatérni harminc év után!
A pancsolóban játszom Nadavval, mellettünk a parton ül a vízimentő, itt mindenre van ember. Rafi csoportját várom, most ebédelnek a Gombánál, a játszótér mellett, amelyhez egész Jeruzsálemben nincsen fogható. Már jönnek is a gyerkőcök, szép sorban kettesével, szőkén és boldogan, bár az utóbbi nem látszik. Rafi előretör, láthatóan nehezére esik, hogy beálljon a sorba, de nem szólnak rá, egyetlen rendbontóként nem okoz zavart. Mire a vízhez érnek, már utolérem őket én is. A tanmedencében úsznak, illetve a medence partján várják a sorukat egy hang nélkül. Milyen érdekes, itt van harminc gyerek, és mégsem szedi szét a ricsaj a fejemet. Lehet, hogy Magyarországon kellene tanárnak lennem? Könnyebb volna az életem, viszont valószínűleg nem tudnám beiratni úszótáborba a gyerekemet. Akkor inkább legyen Izrael.
Az óra végén odamegyek Rafihoz, és már hoznám is el, amikor megszólít az egyik tanárnő: „Ti Izraelben éltek?” – „Igen, így alakult” – válaszolom, ő meg már mondja is a novemberi izraeli útja állomásait: Jerikó, Betlehem, Óváros, Maszada, Tel-Aviv, hűha, mennyi mindent láttál! Rafit dicséri, nem ér váratlanul a dolog, féléves korától jár úszni, igaz, négyévesen akkor hagyta abba, amikor a többi gyerek elkezd úszni járni. Az első nap nehéz volt a táborban, Rafi azzal jött haza, hogy „itt mások a szokások”, másnap elmesélte, hogy két gyerek csúfolja, mert nem jó a magyarja. „Csapjál szét”, mondtam neki. Harmadnapra talált egy barátot, akiről a negyedik napra kiderült, hogy Samunak hívják. Az ötödik, a tábort záró nap Rafi megmondta a tutit: kár, hogy csak egyszer egy évben van ez a tábor. Én is sajnálom. Nem 16 évesekkel volt egész nap, mint a Givat Ram-i kampusz sporttáborában, hanem felnőttektől tanult, Magyarországon tanult szakma a tanítás, nem gyerekmegőrzés, mint máshol, ahol annyi a gyerek, mint a por, épp annyi, ahány 16 éves, így jól egymásra találnak.
A Duna-parton két szöszke gyerek eteti a kacsákat, beállunk melléjük kacsázni. Éljük a magyar életünket, amíg tehetjük, az izraeli forró nyárra és a vízágyúkra gondolunk, kitartás, vigyázzatok az Országra, amíg megjövünk.
