Mind másképpen reagálunk a történtekre. Fenyegetve vagyunk, először félünk, szorongunk. A gyerekek is érzik, hogy baj van, még ha nem is meséljük el nekik, hogy mi történt. Van gyerek, aki folyamatosan beszél, van aki hunyorog, van aki véresre rágja a körömágyát, van aki bepisil, van aki verekszik, és oldalakon át sorolhatnám a tüneteiket. Mi is szenvedünk. Létezik lény a földön, aki megégetne, levágná a fejünket? Ki véd meg? Eddig azt hittem, hogy az erős és jól szervezett izraeli hadsereg. Már nem hiszek benne. Egyetlen utat látok magunknak, akik maradunk. Bele kell állni ebbe a helyzetbe és berendezkedni az önvédelemre. Sokan gondoljuk így, látom az önvédelmi cuccokat áruló üzlet előtt álló sort és a zsúfolt lőteret. A sokk után akklimatizálódunk lassan, hogy legalább esélyünk legyen, ha ezek a lények – az ember vagy az állat szót nem érdemlik – közel kerülnének.
Elveszett a békés világunk. Előtte mind így aludtunk, mint most a kutyánk. Irigylem őt. Nem tudom értelmezni a történteket. Olyan érzés ez, mint amikor valaki azt gondolja, hogy a kapcsolatában minden rendben, majd korábban megy haza. Sokkot kap. Nem érti. Nem értem és nem tudom feldolgozni az október hetedikén történteket. Nem megy. Annyira büszke voltam az erős és biztonságos Izraelre. Nyugodtan kimentem sötétben, rendezvényekre, imádtam a repülőtér hangulatát. Sosem féltem. Hirtelen betörtek a védelem nélküli határon a sátánok. Gyilkolásztak és volt idejük órák múlva túszokat kivinni. Most pedig a hadseregnek adakozunk, mert nincs elég étel. Mi van? Hol a pénz? A vezér hápog, az az érzésem, hogy csak a trónja érdekli. Még nem döntötte el, hogy mi legyen, mi az előnyösebb neki. Vállaljon felelősséget, vagy ne. Mi van itt? Tulajdonképpen ki, melyik csapatban játszik?
Tanár vagyok és mediátor vagyok. Kedvenc területem az agresszió kezelése. 47 évesen 2012-ben jöttem Izraelbe. Autista fiatalokkal dolgozom. Festegetek, meditálok, úszkálok és állatokkal foglalkozom a szabadidőmben.
