Mea-Searim
A jeruzsálemi Mea-Searim negyedben nőttem fel, ahova a magyarországi olék nagy része a holokauszt előtt, de leginkább utána beözönlött. Közvetlenül az illegális bevándorlókkal érkező hajóról vitték őket a Mea-Searimba és környékére, ahol jiddisül beszéltek. A magyar anyanyelvű oléknak köszönhető, hogy egy idő után a jiddist felváltotta a magyar nyelv.
Az olék nincstelenül érkeztek, amikor valami hiányzott otthon, a szomszédhoz fordultak. „Kaphatnék egy csészét?” Mire a válasz jiddisül: „Nem”. Volt ám erre sértődés. (Ami magyar nemnek hangzik, jiddisül azt jelenti: „Vidd.”)
Mint említettem, a Mea-Searim negyedben nőttem fel magyarul. A holokauszt utáni alijahullám minden házat, minden szobát és szabad raktárhelyiséget lakhellyé alakított. A piacon, a boltokban magyarul beszéltek. A fűszeres természetesen magyar volt, és néhány zöldséges is. Cion, az iraki zöldséges magyar vevői minden kérését megértette, magyarul válaszolt, és így valóban jól ment az üzlet. Vásárlói magyarul beszéltek, a véletlen találkozások, zöldségek, gyümölcsök válogatása kötetlen, időnként hangos beszélgetésekhez vezet – lehetetlen, hogy aki ezt hallgatja, ne ragadjon rá a nyelv akaratlanul is. Így lett a vérbeli szefárd vérbeli magyarrá.
Szomszédunk, Aser Lordian rabbi erős magyar akcentussal imádkozott, nem titkolhatta, honnan jött, amikor az utcán járt, úgy hallatszott, mintha könnyezne. Zamatos, hibákkal teli beszéde mégis kedves volt. Közeli szomszédunknak hallottuk siránkozó, dicsőítő, élvezetes szombati énekeit. Szombat kimenetelekor pedig megilletődött hangja hallatszott.
A magyar olék ellepik Bne-Brakot
A Mea-Searimban a magyar anyanyelvűek száma semmi a bne-braki létszámukhoz képest. Itt az alija valóságos legendává vált. És a legenda az Agudában kezdődött.
Az Agudat Izrael lakónegyedet az ötvenes évek végén építette az Agudat Izrael szakszervezet az olék számára.
Az új olék elhelyezkedtek a már működő üzletekben, vagy újakat nyitottak, gyárakban találtak munkát, a Dan autóbusz-vállalatnál sofőrök lettek.
Visszatérve az Aguda lakónegyedre, ott szombaton magyarul hívtak fel a Tórához. De ez így nem pontos. A gabaj nem pénzért (lírában), hanem micvákért árulta a helyet. A potenciális jelölt azt akarta tudni, hogy hol tart a gabaj, és mindezt magyarul mondta: „Tíz font Kohen. Három font Levi. Kilenc font maftir.”
A hatvanas évek közepén a lakónegyed és a szép nagy zsinagóga rabbijának Natan Gestetnert választották, aki haláláig, 2010-ig töltötte be ezt a tisztséget. Jesivát is alapított, és a közösség szépen gyarapodott.
Valaki kopogtat Gestetner rabbi ajtaján savuot este, mert a rabbi azt tanította, hogy ekkor kell a pénzzel elszámolni a rabbi előtt. [Az évente ismétlődő ünnep nevének és a tartozás rendezésére előírt hetedik év nevének hasonló hangzása miatt tévedett.]
A népes magyar anyanyelvű közösség a Hatam Szoferről elnevezett, Unger Jichak Slomo vezetésével működő zsinagógába járt a Maimon rabbi utcába, ahol jesivát is alapított. Ahogy növekedett a közösség létszáma, az Admor Magor utcában nyitottak egy újabb zsinagógát Biberfeld Pinhasz rabbi vezetésével, itt is tartottak Talmud–Tóra-órákat számos hallgató részvételével.
A magyarországi alija ezzel korántsem ért véget. Az olék szétszóródtak egész Izraelben, az ortodox vallásos negyedekben, Netanjában, Bne-Brakban, Asdodban, Bet-Semesben. És az egész világon, Brooklynban, Londonban, Antwerpenben, és a lista korántsem teljes.
Mindenki ismeri a magyar akcentust gúnyoló héber szójátékot: „Lukas a zoknim és a szülők külföldön élnek.” [Az azonos hangokból álló két szót, horim kétféle h hang különbözteti meg, magyaros kiejtése miatt így hangzik: ’A szülők vannak a zoknimon, és a lukak élnek külföldön.’]
Gyerekkorom a Mea-Searimban
Emlékszem, anyám engem küldött a fűszereshez, hogy lekvárt vegyek, ez volt a fő táplálékunk ezekben az időkben sok-sok kenyérrel. Így szólt a kérés: „Menj Szimon boltjába, de nehogy Fincseberhez menj. Először is köszönj neki, add át az üdvözletemet, és hogy kérdeztetem, hogyan van a kedves felesége. Utána kérj húsz deka lekvárt a sárga dobozból, de nehogy az ezüstből, ami a mérleg mellett áll, és mondd neki, kérem, gondoljon ránk jó szívvel.” Így indultam a fűszereshez, és menet közben magoltam a szöveget: Szimon boltjába megyek, nem Fincseberhez, köszönök neki, átadom anyám üdvözletét, és hogy kérdezteti, hogyan van a kedves felesége, kérek húsz deka lekvárt a sárga dobozból, és a legfontosabb, megkérem, hogy gondoljon ránk jó szívvel.
Amikor Szimon úr végighallgatta a szöveget, vett egy darab újságpapírt, rátette a mérlegre, fogott egy nagy fémkanalat, és a sárga dobozhoz ment, kivett egy halom lekvárt, rárakta az újságra, és kimért pontosan húsz dekát. Aztán hozzám fordult, és hozzátett még egy kis lekvárt: „Mondd meg anyádnak, hogy jó szívvel gondoltam rátok.” Elégedetten indultam hazafelé a sikeresen végzett feladat jó érzésével, átadtam anyámnak az újságpapírba csomagolt lekvárt. „Nos, minden rendben volt?” – kérdezte, én meg minden alkalommal így válaszoltam: „Igen, anya, Szimon úr üdvözöl, és azt üzeni, jó szívvel gondolt ránk.” Anyám kihajtogatta az újságpapírt, és egy nagy kanállal egy üvegedénybe kanalazta a lekvárt. Az utolsó cseppig jól lekaparta a papírról, nehogy egyetlen csepp lekvár ott maradjon. Ilyen volt az élet akkor, minden csepp számított.
Héberből fordította Freireich Sommer Ágnes
A magyar kötet megrendelhető:
papírkönyv – Gondolat Kiadó, Írók Boltja
e-könyv – Libri
A könyvbemutató megtekinthető: facebook.com/huilproject
A kötet héber e-könyv változata: e-vrit.co.il
A kötet héber változatának könyvbemutatójáról Frank Peti fényképei: https://www.facebook.com/huilproject
A héber papírkönyv megrendelhető: huilproject2018@gmail.com
Kluger Benjamin újságíró, író, a jeruzsálemi ultraortodoxia történelemkönyveinek kiadója.
